– A világ más tájain sem nevezhető mindennaposnak, hogy valaki kastélyt vásárol, Erdélyben pedig különösen nem. Ön milyen megfontolásból döntött úgy, hogy megveszi a gyalui várkastélyt? Elhatározásában, vásárlási szándékában közrejátszottak esetleg szentimentális okok is, történetesen a szülővárosa, Kolozsvár, valamint Erdély iránt érzett szeretete?

– A gyalui várkastély, mert itt várkastélyról beszélünk, Erdély egyik legrégebbi – vélhetően kora XV. századi, első írásos említése 1428-ból származik – és a legnagyobbak közé tartozó várkastélya. A hányatott sorsú ország történelmét a várkastély is osztotta.

Míg eredetileg a váradi, majd az erdélyi püspökségé volt, ezt követően Bocskaié, majd a Báthoryaké, míg a Bánffy család birtokába nem jutott, de a XVII. század közepén Izabella királyné lakhelyéül is szolgált. A Rákóczi-féle szabadságharc alatt a kurucok bevették, azután többször gazdát cserélt, sőt le is égett a XVIII. század elején, a XIX. században azonban visszakerült a Bánffyakhoz.

A kastély jelenlegi formáját Bánffy Dénes 1838-ból származó újjáépítésének köszönhetjük. Barcsay Ákos erdélyi fejedelem leszármazottaihoz egy XX. századi házasság révén került. Egy ilyen történelmi ihletettségű épülethez, melynek még ma is van 14 hektárnyi parkja, csakis a múltjához méltó hasznosítás illik. A felújításához szükséges források nagyságrendjét figyelembe véve az épületegyüttes vételára, a ráfordítás megtérülése illuzórikus. Ebből következik, hogy a vétel érzelmi alapú. És a céljaim is érzelmi alapúak, melyek szorosan összefüggnek származásommal, neveltetésemmel.

– Kérem, erősítse vagy cáfolja meg ama értesülésünket, miszerint a kastély vételára kétmillió euró volt.

– A vételár üzleti titkot képez, de ön is tudja, titkok valójában nem léteznek.

– Barcsay Tamás, az ingatlanegyüttes volt tulajdonosa már a kastély két évvel ezelőtti visszaszolgáltatásakor fontosnak nevezte az állagmegőrzési munkálatok elvégzését, mivel a viszonylag jó állapotban megmaradt épület az elmúlt több mint tíz évben használatlanul állt. Milyen állapotban vette át Ön a gyalui kastélyt, és milyen felújítást tart szükségesnek elvégezni?

– A várkastély mai állapotában rendkívül elhanyagoltnak mondható, több helyen beszakadt a tető, a mennyezet, ezért az állagmegóvás a legsürgősebb feladat. Időközben elkezdődtek a régészeti, illetve a falkutatások is, amelyek révén már a feltárás elején történelmünk csodálatos emlékei kerültek felszínre. Ha az állagmegóvási munkákon túl leszünk, jöhet az álmodozás. Nyilván nem mindegy, hogy sikerül-e pályázati többletforráshoz jutni a terv megvalósítása érdekében, vagy saját erőből kell a programot megvalósítani.

– Az erdélyi nemesi családok leszármazottai közül az elmúlt években többen közösségi, idegenforgalmi, kulturális célokra is hasznosították a román állam által visszaszolgáltatott kastélyukat, udvarházukat. Ön milyen funkciót kíván adni a hatvantermes ingatlannak, mik a tervei Erdély egyik legnagyobb, magánkézben lévő kastélyával?

– Kolozsvári lévén az egyik legfontosabb érték számomra a hagyományőrzés és vele együtt az útmutatás a jövő generációinak. E várkastély keretén belül meg lehet valósítani egy olyan kulturális központot, amely az egész régióra kihat. A várkastély Kolozsvár közelében, Kalotaszeg szívében van, a Mezőség határán, a Mócvidék lábánál. A legjobb lehetőség a kultúrák találkozásának, egymás megismerésének.

E nemes cél megvalósítására egy nemrég bejegyzett alapítvány, a Traditio Transylvanica lesz hivatott. Annak idején, 1944 nyarának végén édesapám, Méhes György – akkor még Nagy Elek néven – megjelentetett egy cikket itt, Kolozsváron a Keleti Magyar Újságban Magyarok és románok címmel, melyért majdnem az életével fizetett.

E cikknek az volt a lényege, hogy e két nép a történelem során évszázadok óta egymás mellett élt különböző uralmak alatt, de meg kell tanulnia együtt élni, mert mindkét népnek ez a valós érdeke. Úgy gondolom, e „szózat” ma is érvényes. Szeretném, ha e gondolatiság érvényesülne itt, és a régió irányadó kultúrái hangsúlyos szerepet kapnának. Maradjunk meg, őrizve hagyományainkat.