Az emlékközpont megnevezése némileg összezavarhatja az embereket, hiszen az intézmény alapvetően múzeumnak tűnik. Ebben az esetben egyszerűen arról van szó, hogy egy múzeum jogi besorolása más, mint egy emlékközponté. A múzeum nem csupán kiállításoknak ad helyet, hanem eredeti tárgyakból álló gyűjteményeknek is. Ezeket a gyűjteményeket rendszerezik, valamiféle módon feldolgozzák, és adott esetben bemutatják a nagyközönségnek is. Ezzel ellentétben ennek az emlékközpontnak egyelőre nincsen ilyen jellegű, eredeti tárgyakból álló gyűjteménye, illetve nagyon kisszámú eredeti tárgyat állítottak ki.

– Mint mondja, az intézmény, illetve a kiállítás nem csak a székelyek határőri szerepére koncentrál. De akkor mégis miért lett ez a név? Ez így hangzatosabb és csalogatóbb?

– Nem feltétlenül. Igazából a névadást is szakmai vita előzte meg, és elég sokára sikerült olyan megnevezést találni, ami kellőképpen rövid, ugyanakkor azt is összefoglalja, amiről az emlékközpont szól. Úgy is mondhatnánk, hogy a mostani talán nem a legpontosabb, de valószínűleg a legfrappánsabb megnevezés.

Ezt az időszakot zárja a Rákóczi-féle szabadságharc. A harmadik nagy korszak leginkább az osztrák határőrvidék történetével esik egybe, és nagyjából az 1700-as évek második felétől az 1850-es évekig tart. Ebből az időszakból a nagyközönség általában két nagyobb eseményt ismer: ezek egyike a madéfalvi veszedelem, amely során a határőrség szervezése ellen tüntető székelyeket lemészárolják, a másik pedig az 1848–49-es szabadságharc, mikor a székely határőr ezredek – tulajdonképpen az uralkodónak tett esküjüket megszegve – a szabadságharc oldalára állnak. A napóleoni háborúk a kettő közé esnek, ezek azonban valahogy nem maradtak fenn a köztudatban, pedig a székely határőr ezredek a Habsburg Birodalom hadseregének katonáiként több rendben is szembekerültek Napóleon embereivel.

Azonban úgy vélem, az első világháború időszakát mégis külön korszakként kell tárgyalni, egyrészt azért, mert a világháború különböző hadszínterein székely alakulatok is harcolnak, másrészt pedig azért, mert Székelyföld egy része is hadszíntérré válik, és ez újra egy olyan mozzanat, ami ezen a vidéken kívül csak néhány dél-erdélyi megyére jellemző. Az ország fennmaradó részének – legalábbis a háború időtartama alatt – nincs hasonló tapasztalata. Végül pedig meg kell említeni az 1940–44 közötti időszakot, amikor létrejön a Székely Határőrség, amelybe eleinte az úgynevezett harmadik korosztálybeli tartalékosokat – vagyis a 48–60 éves korcsoport tagjait – hívják be. A katonaköteles korúak a régió soralakulataiban szolgálnak, illetve ugyancsak a soralakulatok egyikéhez vonultatják be mozgósítás esetén az említetteknél fiatalabb tartalékosokat is.

Nyilván ez az öt korszakos felosztás – a magyar királyság kora, az erdélyi fejedelemség kora, az osztrák határőrvidék kora, az első világháború időszaka, illetve a második világháború időszaka – nem a legpontosabb, de arra talán alkalmas, hogy érzékeltesse, mennyire változatos ez a 13. századtól a második világháború befejezéséig tartó időszak, ami bemutatásra kerül.

Egyébként idén jelent meg egy összefoglaló munka Békeévek Mars árnyékában címmel, amelyet éppen a szépvízi kiállítás létrehozásának szakmai vezetője, Nagy József kollégám írt. Ez kimondottan a második világháború ideje alatt létrehozott székely határvédelmi erők történetével foglalkozik. De azért itt is van még kutatnivaló, úgy vélem. Meg az osztrákok által létrehozott határőrséget illetően is.

– Mivel összetett, sok korszakot felölelő témáról van szó, a központ létrehozásánál is sok szakértőt kellett bevonni?

– Igazából már az intézmény létrehozását megelőzően született egy kötet a székely határvédelemről, mely főként Csíkszék és a Gyimesek vidékére koncentrált; mondhatni ez képezi a kiállítás alapját. Az emlékközpont létrehozásában a kötet szerzőinél jóval többen vettek részt – több mint 60 emberről beszélünk. Ebben a létszámban nem csak történészek, illetve régészek vannak benne, hanem sok egyéb területen dolgozó szakember is.

– Miért épp Csíkszépvíz?

– Mert Csíkszépvíz része volt az egykori határőrvidéknek, tehát a helyieknek személyes kötődésük is van hozzá. Másrészt tőlük indult a kezdeményezés: a Szépvízért Alapítvány, illetve a szépvízi polgármester, Ferencz Tibor kezdeményezésére jött létre ez a központ.

– Említette, hogy nem múzeum, hanem emlékközpont, mert kevés eredeti tárgy van. De akkor mi látható az emlékközpontban?

Egy-egy jelenet többnyire egy vagy több, korabeli öltözetet vagy fegyverzetet viselő bábuból, illetve a megjelenített alak környezetét bemutató falfestményből áll – az utóbbi a háttérben látható. A kiállítás külön érdekessége, hogy ezeknek a jeleneteknek egy része valós személyek vagy események köré épül. Egy másik fontos információhordozó a hangzó tárlatvezetés (audio guide), amelynek a szövegét szintén történészek állították össze, és amely nem csupán azt magyarázza el a látogatónak, hogy mit lát, hanem részletesebben ismerteti az adott kort is. Mindezt számos egyéb elem is kiegészíti. Ezek közül

Például ha látsz egy lovat, azt nem úgy mintázták meg, hogy ránéztek egy akármilyen lóra, hanem egy korabeli harci mén reprodukcióját láthatod, vagyis azt a lófajtát, amit az adott korban valóban lovagoltak. Magyarán, a kiállítás összeállításakor törekedtek arra, hogy a lehetőségekhez mérten minden részlet pontos, korhű, szakszerű legyen.

– Hol készültek ezek a hiteles bábuk, tárgyak?

– A kivitelező egy magyarországi cég, a Kiáll Kft., akik kiállítások építésére szakosodtak – nyilván itt nem kizárólag múzeumi kiállításokról van szó –, de az egyik szakterületük konkrétan ez. Természetesen ők is együttműködtek különféle szakértőkkel, de a kivitelézésért ők a felelősek. Én például egy román katonai zászló megrendelésében vettem részt, és az a következő módon történt: megkerestük azt a céget, amely rendelkezett a megfelelő szakértelemmel ahhoz, hogy a korszaknak megfelelő, hiteles román katonai zászlót készítsen nekünk. Ennek persze megvan az ára, de utánajártunk, a megrendelő pedig vállalta a költségeket. A lényeg az volt, hogy a végeredmény rendben legyen.

– Szóval összességében szakemberként meg van elégedve mindennel, ami a múzeumban látható?

– Nagyon. Nekem az egyik legkedvesebb projektem, amiben dolgoztam, a legszakszerűbb és emberileg is nagyon jó hangulatú munka volt. A kiállításon belül a huszadik századi részt különösen szeretem – én alapvetően ezzel az időszakkal is foglalkozom –, de nem is csak ezért emelném ki.

Még számomra is meghökkentő, ahogyan ezt sikerült a kiállításban megjeleníteni, pedig én végül is tudtam, hogy ezeknek az öregembereknek a történetei hogyan illeszkednek a világháborúk nagy történetébe. Talán nem túlzás azt mondani, hogy bizonyos értelemben én is itt szembesültem először azzal, hogy milyen lehetett ezeknek a történeteknek a jelene, vagy hogy mit is éltek meg katonaként ezek az emberek. Ilyen értelemben nagyon látványos ez a kiállítás, és ez nem kizárólag a második világháborúra érvényes: az első világháborús rész egyik jelenete egy olyan csatát mutat be, amelyre itt, Székelyföldön került sor, ráadásul korabeli fotók alapján.

De még egyszer visszatérve az előző témakörre: olyan formában szembesülünk nagyapáink történeteivel, ahogy mi talán nem is gondoltunk ezekre a történetekre soha. Ez az emlékközpont egyébként nem csak ilyen értelemben hiánypótló vállalkozás – nem is tudok más olyan intézményről, amelyik ennyire a mi történelmünkről, a székelyek történelméről szólna –, de számomra talán egyik legnagyobb pozitívuma az, hogy megmutatja, hogyan vannak benne a mi kis családi történeteink a nagy egészben, amit történelemként ismerünk.