Magyar csoda Szalonikiben

Madaras Éva neve azoknak is ismerõsen csenghet, akik életükben talán még fényképen sem látták a székelykeresztúri születésû huszonéves lányt: szinte nem létezett olyan székelyföldi sajtótermék vagy közösségi oldal, amely 2011 derekán ne foglalkozott volna az élete megmentéséért indított segélykérésekkel. Évike, az akkor már néhány esztendeje Görögországban élõ, egykori sapientiás lány, akarata ellenére vált ismertté – itthon, Magyarországon és választott hazájában. Akaraterejének, orvosainak és nem utolsósorban a közösség szinte példátlan összefogásának köszönhetõen a leukémiás megbetegedést ma már lezárt fejezetként kezeli. A lány ugyan nem felejtette el, mit jelent az, amikor a szakemberek egy hetet adnak, ha nem kezded meg azonnal a kemoterápiás kezelést, és egy kompatibilis gerincvelõ donor megtalálása nélkül a folytatást sem garantálják, viszont a sikeres beavatkozás következtében ismét megtanult nevetni, önmagát értékelni és újjászületésének örülni.

A mese félbeszakadt

A majdnem kettéroppant életút Székelykeresztúrról indult, majd a Marosvásárhelyen töltött egyetemi évekkel folytatódott. A nem épp sikeres székelyföldi szerencsepróbálást a nagyvilág felkutatása követte. És amikor már-már úgy tûnt, hogy az akkor 24 éves lány megtalálta a helyét – Görögországba költözött, ahol megismerkedett párjával –, a mesébe illõ történet hirtelen félbeszakadt. Évike két és fél évvel ezelõtt, éppen itthon tartózkodása alkalmával tapasztalta a kegyetlen betegség elsõ jeleit. Nem is sejtette, hogy a kezdeti fáradékonyság egy borzasztó diagnózis elõjele volt. „Egyet legyintettem, gondolván, hogy azért fáradok, mert itthonlétem alatt sokat segítek édesanyámnak” – nyugtázta különösebb aggodalom nélkül a családlátogatásra érkezett lány. Aztán az enyhe fáradtságot hamarosan szédülékenység, hányinger követte. Párja noszogatására ezek után már orvoshoz fordult. A szaloniki orvosok megállapítása lesújtó volt: a görög szakemberek 2011. július 26-án elõrehaladott leukémiával diagnosztizálták. Akkor még nem tudták, hogy milyen fajta, a késõbbi vizsgálatok során derült ki, hogy a betegség akut limfoplasztikus változatáról van szó. „Azt mondták, egy hetem van hátra. Döntsem el helyben: ha élni akarok, azonnal elkezdem a kemoterápiás kezelést; ha meg nem, akkor tényleg csak egy hétig fogok még élni. Két óra gondolkodási idõ állt rendelkezésemre. Még egy árva pizsama sem volt nálam, de haza már nem mehettem” – idézi fel kálváriája elsõ stációját a székelykeresztúri lány. Mellbevágónak bizonyult az orvosok következõ bejelentése is, miszerint, ha van pénz – nem is kevés –, lesz kezelés. Ha meg nincs…
A lány, aki kommunikációt tanult a Sapientia marosvásárhelyi karán, pincérként dolgozott egy Szaloniki melletti étteremben. Mindvégig úgy tudta, hogy munkaadója rendszeresen fizeti a társadalombiztosítási járulékot. Csalódnia kellett. A hazautaztatásra és egy esetleges romániai kezelésre a görög orvosok esélyt sem adtak, mivel ekkorra már szállíthatatlanná vált.

Azért vannak a jó barátok…

Ekkor léptek képbe az itthoni barátok. A közösségi hálózatokon megjelentetett felhívásokat a média és a civil társadalom felkarolta és terjesztette. A szomorú hírt követõen egyik napról a másikra beindult a gépezet: a család bankszámlát nyitott, a hazai és anyaországi sajtó és a világháló megtelt az adakozásra való felhívásokkal, mozdult a szülõváros, de nem maradtak közömbösek a magyarországi testvérvárosok sem. A jótékonysági akciók egymást követték. Egy marosvásárhelyi rock koncert, egy csíkszeredai elsõ ligás kosármeccs, több székelykeresztúri elõadás, egy Évike nevével palackozott bor áruba bocsátása, csupán néhány a számos segélyakcióból, melynek során mintegy 37 ezer euró gyûlt össze, amit Évike võlegénye, Anasztásziosz Erotopoulosz, becenevén Táz toldott meg.
A marosvásárhelyi barátok azok után kezdtek el szervezkedni, miután Évike hazatelefonált és közölte a kegyetlen diagnózist. „A kezdeti döbbenetemet sírás követte, majd lehiggadtam és munkához láttam. Körbetelefonáltam mindenkit, akit csak lehetett és közös erõvel elkezdtük a szervezkedést” – emlékszik vissza az egyik, névtelenségbe burkolódzó barátnõ. Mint mondja, õ nem azért tette, hogy most újságban lássa viszont a nevét. És különben is, vannak olyanok, akik még többet segítettek, teszi hozzá. A közelállók egy Maros-parti rock koncertet szerveztek a vásárhelyi magyarok kedvenc gyülekezõhelyén, a Sörpatikánál – minden együttes ingyen vállalta a fellépést. Olyan csapat is akadt, mint például a Szabó Elõd által vezetett szászrégeni Titán, amely önként jelentkezett a jótékonysági eseményre. „Akkor jöttem rá, hogy azért szeretnek, aki vagyok. Azt is mondtam magamban, ha el kell mennem, nem éltem hiába!” – idézi fel akkori gondolatait Évike, aki számítógépérõl, a kórházból követte a szülõföldi sürgölõdést. A megmentésére szervezett gyûjtés hatásosnak bizonyult; elég szép összeget sikerült a kórház számlájára utalni, amit utólag a görög állam is megpótolt.

Leukémiás buli a kórteremben

A csontvelõ-átültetést megelõzõ hónapok teltek a legnehezebben. A 35 kilóra fogyott testet és a hajszálnyi reményt tápláló lelket életben tartani nem könnyû dolog. Évike ma már ki meri mondani, hogy a kemoterápia és sugárkezelés megkezdése után valósággal utálta magát. Állt a kagyló elõtt, mosta a kezét, de nem tudta rávenni magát, hogy felpillantson a tükörbe. „Aztán egyszer csillogást láttam a szememben és rájöttem, hogy kopaszon is én vagyok” – idézi fel. Mint mondja, a hit sosem hagyta el, de sorstársával, a vele együtt kezelt görög lánnyal, a 27 esztendõs Dimitrával is óriási szerencséje volt. Egymás közt beszélték meg gondjaikat, majd azt, hogy mindketten meggyógyulnak és hamarosan elhagyják a kórházat. A kezdeti búslakodást és komor csendet késõbb a kórteremben a zene váltotta fel. Egy alkalommal, amikor bömbölt a magnó, a lányok még azt is kiírták szobájuk ajtójára, hogy odabent leukémiás buli van. A sors úgy hozta, hogy a transzplantációt is szinte egyidõben hajtották végre kettõjükön. Évike és Dimitra egymás melletti steril szobába került. „A falat kopogtatva kommunikáltunk. Az egy kopogtatás azt jelentette, hogy jól vagyok, a kettõ, hogy nagyon jól” – emlékszik vissza a székelyföldi lány.

Õrangyal a pálya szélérõl

A sors és egy marosvásárhelyi közös barát Évike ágya mellé rendelte az akkor éppen a helyi PAOK futballcsapatát edzõ Bölöni Lászlót. „A barátom nagy PAOK-rajongó, érthetõ, mekkora örömöt jelentett számunkra, amikor kiderült, hogy a szaloniki csapatot egy földim fogja edzeni. Még a betegségem beállta elõtt ki is akartam menni a reptérre, üdvözölni Bölönit, de Táz lebeszélt, mondván, hogy Görögországban ez nem szokás. Aztán telt-múlt az idõ, kórházba kerültem, s egy nap megcsördült a telefonom. Amikor a hang Bölöni Lászlóként mutatkozott be, jól beolvastam neki. Én egy beteg ember vagyok, aki most jött ki a kemoterápiás kezelésrõl, hagyjuk az ilyen vicceket! – mondtam oda neki, és le is akartam tenni a készüléket. De aztán meggyõzött, hogy õ valóban az, akinek mondja magát” – emlékszik vissza az erdélyi 108-szoros román válogatottal és sikeredzõvel való ismerkedésére Évike. Pedig akkor, ott és abban a helyzetben sehogy nem fért a fejébe, miként és fõleg miért találhat rá az ismeretlenben ismeretlennek számító, fiatal, beteg lányra egy sztárolt edzõ. Aztán kiderült, az orvos-trénert az Évikérõl hallottak olyannyira meghatották, hogy nem maradhatott tétlenül. „Rendszeresen meglátogatott, az orvosaimnál tájékozódott, bejött a steril szobába, egyfolytában bátorított. Na mit csinálsz, kicsi szaros? – ez volt a kedvenc kérdése, ami mindig felvidított. Ajándékot hozott, a lánytestvéremmel, Júliával a kórterem ablaka alatt piros-fehér-zöld karácsonyfát díszített, tévé-interjúkban beszélt rólam, másoktól is segítséget kért. A csapat egyik veresége után azt mondta az egyik görög tévéadón, hogy nem a PAOK félrelépése, hanem a Szalonikiben, élet-halál közt lévõ magyar barátnõjének az állapota az igazi gond. Soha nem fogom tudni megköszönni ezt” – hálálkodik a Görögországból már rég távozott edzõnek az azóta gyógyulófélben lévõ lány. Évike örömmel idézi fel a Bölöni feleségével töltött perceket is, hisz Klára asszony mindvégig lelkesítette és bátorította. Bár nagyjából meggyógyult, nagyon hiányoznak neki a lélekerõsítõ, vidám beszélgetések, amelyeket újabban Románia szaloniki fõkonzuljával, Salamon Márton Lászlóval próbál pótolni. Mint mondja, már csak az is jól esik, ha egy csésze kávé vagy egy pohár üdítõ mellett valakivel anyanyelvén társaloghat.

Júlia, a teste vére

A pénz összegyûjtése még nem jelentett életmentést; az õssejtátültetésre kompatibilis donort kellett találni. A legkézenfekvõbb egy családtag lehetett, aki rögtön meg is került Évike testvére, Júlia személyében. A Budapesten élõ nõvér viszont tisztában volt azzal, hogy húga túlélési esélyei még így is alacsonyak. Ezt az orvosok sem titkolták. „Mondtam a görög szakembereknek, hogy a mi szép magyar nyelvünkben a testvér a tested vérét jelenti. Olyan nincs, hogy ne legyen kompatibilis – biztattam én az orvosaimat” – meséli immár nevetve a lány. Évikének és anyanyelvének igaza volt: a 2011. december 12-én végrehajtott transzplantáció sikerült. A lány és hozzátartozói már otthon, Évike szaloniki lakásán ünnepelték a karácsonyt.

Az újjászületés karácsonya óta szinte két év is eltelt. Évike számára állandó ellenõrzésekrõl, szigorú diétáról, drága gyógyszerezésrõl és teljesen megváltozott életrendrõl szólt ez az idõszak. Munkavállalásról egyelõre szó sem lehet, így több idõ marad az addig háttérbe szorított hobbinak, a rajzolásnak meg festésnek. Sõt tavasz óta cukrászkodással édesíti a 2011 végén újrakezdett életét. A valamikor áhított „bazi nagy görög lagzi” még várat magára, habár a 26 éves lány most már határozottan vallja, hogy Táz, aki egy pillanatig sem engedte el a kezét, anynyira szereti, hogy „papír nélkül is képes mindent megtenni” érte. „Hogy is fordíthattam volna hátat a mennyasszonyomnak pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt rám?! Amit tettem, a világ legtermészetesebb dolga volt” – állítja mindenféle büszkeség nélkül a fiú, akit hét és fél éve, egy Halkidiki-szigeti május elsejei kiruccanás alkalmával ismert meg Évike.

Madaras Éva azt is tudja, hogy éveknek kell eltelniük ahhoz, hogy az orvosokkal együtt õ is nyugodtan mondhassa: most már tényleg meggyógyult. „De akinek olyan hite van, mint a magamfajtának, az meg fog gyógyulni” – mondja, majd magasra emeli a természetes gyümölcslével töltött poharát. Kopogjuk le. Kétszer.