A feltámadás magasabb rendű életet jelent – Bőjte Csongor, a Szent Mihály-templom káplánja húsvét jelentőségéről

– Ha kicsit eligazítást kérhetünk: milyen utak vezethetnek a belső csend eléréséhez?

– Az, ha figyelünk önmagunkra. Például egy nap figyelek arra, hogy miként lépek az utcán. Próbálom érezni az utca kövét a lábammal, vagy hogy milyen tempóban haladok. Aztán: belehallgatok a város zajába, hogy mi az, ami körülvesz. Valóban gyakran mondjuk, hogy Kolozsvár rohanó, zajos város, de sokszor elmegyünk emellett. Az elcsendesedés, lelassulás akkor tud megtörténni, ha kifelé is figyelek, ezáltal pedig elsősorban önmagamra összpontosítok – ilyenkor lehet belsőleg is elcsendesedni.

– Ez kapcsolódik a szemlélődéshez is, ugye? Hiszen például a szemlélődés fontosságát hirdető Thomas Merton amerikai trappista szerzetes, lelkiségi író azt vallotta, hogy ő egy nyüzsgő amerikai nagyváros kellős közepén érezte meg az isteni jelenlétet.

– Pontosan. A szemlélődés az, amikor tényleg észreveszem is azt, ami mellett naponta elmegyek: ez mondjuk egy fa, és egy ponton kezdem észre venni, hogy rügyezik, lassan kihajt. Rá tudok csodálkozni arra, hogy amit olyan természetesnek veszek, abban élet van. Csak ő lassabban él, mint én. A Szent Mihály-templomnak csendes oázisnak kellene lennie, de annyira zajlik kívül a város, hogy nincs nagy csend. Viszont az ember meg tudja teremteni magának: ilyenkor nemcsak a világot zárja ki úgy, hogy bevonul egy védett térbe, falak közé, hanem egy ponton már nem zavarja a sziréna, az autózaj, a dudálás. Tehát ilyenkor az ember megpróbál valóban jelen lenni ott, ahol van. Az elcsendesedés kulcsszava a jelenlét. Hogy jelen vagyok – elsősorban önmagam számára. Ha pedig önmagam számára jelen tudok lenni, akkor tudok jelen lenni a Jóisten számára is. Az ember hiába mondja, hogy „Uram, én jelen vagyok”, ha közben legbelül szanaszét van. És ez nem csak a nagyböjtben érvényes, hanem az év minden napján.

– Az életünknek egyetlen területén sem jó a szétszórtság, hiszen maga a diabolus (görögül ördög) szó pont a szétszórást, szétszórtságot jelenti…

– Persze. Ezért is kulcsfontosságú az egy irányba ható figyelem. Egyébként nagyon szép íve van a nagyböjtnek, az, ahogy ki vannak válogatva az evangéliumi szakaszok, valamint az ószövetségi olvasmányok, amelyek egymással összhangban állnak. És ahogy közeledünk húsvéthoz, a szentmise könyörgései, imái minden nap egyre közelebb vezetnek a misztériumhoz. Nagyböjt első vasárnapján Jézus megkísértése kerül előtérbe, mert az egyház tudja, hogy az embereknek nem könnyű összpontosítaniuk. A diabolosz próbálja szétszórni a figyelmet, az erkölcsöket, a mindennapokat, és jó tudni a megkísértés evangéliumi szakaszának köszönhetően, hogy ez Jézussal is megtörtént. Megkísértette őt is a gonosz lélek, de ellen tudott állni, és ilyen szempontból példa számunkra: legalább megpróbálunk ellenállni. Merthogy Isten sokkal többet szán nekünk, mint amit a kísértő már az elején fel tudna ajánlani. Isten nem valamit ad, hanem mindent ad. A kísértő csak valamit ad. Ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit, de Isten mindent ad, ő a teljességet adja: önmagát. Merthogy ő maga is teljesség, és ő önmagát tudja adni.

– A Jézus kereszthaláláig, majd a feltámadáshoz vezető út stációi lelki értelemben is sok mindent üzenhetnek az embernek. Mik lehetnek a legfontosabb szempontok, amelyekre oda kell figyelnünk?

– Onnan indultunk ki, hogy nagyböjtben elemi jelentőségű az ima, a böjt és az alamizsna. És hogy valójában húsvétkor a feltámadást ünnepeljük. A feltámadás újjászületés, új életre születés. Böjt idején van hat hetünk, amikor azt tudjuk mondani, hogy „meg akarok halni a régi embernek, el akarok hagyni bizonyos szokásokat, újjá akarok születni”. Sokan lemondanak ilyenkor alkoholról, kávéról, dohányzásról. Ez a fajta újjászületés nem egyik napról a másikra történik, a nagyböjt úgymond egyfajta „edzéstervet” ad számunkra. Napról napra közeledünk, közeledünk, tudva, hogy a cél a feltámadás ünnepe, a húsvét. Ilyen szempontból a nem hívő ember is azt tudja mondani, hogy „változni akarok, félre akarok tenni egy rossz szokást”. Mondjuk arra törekszik, hogy kiengesztelődjön a családtagjaival, újjáépítse kapcsolati hálóját, párkapcsolatát, hogy amikor elérünk a feltámadáshoz, az mindig új életet, és egy magasabb rendű életet jelenthessen. Elhagyni mindazt, ami lehúz, szétszór és szétszórttá tesz, húsvétkor pedig új életre születni. Ezt ünnepeljük, hogy Krisztus új életre támadt fel, és ebből az új életből nekünk is ajándékozott, minket is erre hív meg. És azt is ünnepeljük, hogy hitünk szerint ez az új élet az örök élet. Amikor befejezzük a földi pályafutást, meghalunk a földi embernek, és újjászületünk az örök életre.

– A húsvéti gondolatkörnek nagyon fontos eleme a szenvedés, a kereszt viselése, a terhek hordozása – ami a Jézussal való „sorsközösségünkre” is utalhat. Mit üzen nekünk mindez?

– Húsvétvasárnap nincs nagypéntek nélkül. Valójában Jézus megmutatta, mondhatni „elénk élte” azt, hogy semmilyen szenvedés nem hiábavaló. Mondhatjuk azt, hogy ez olcsó vigasz. De ha tudatosítom magamban, hogy a szenvedésemet igenis felajánlom azért, hogy formálódjak, vagy ezzel közbenjárok valakiért, ha felajánlom a lemondásom azért, hogy ő alakuljon, akkor ez is áldozat, hogy méltósággal tudom vinni a keresztemet, méltósággal tudok szenvedni. És valójában akkor így a szenvedésünk, mindennapi szenvedéseink nem értelmetlenek. Nehéz elfogadni és hordozni a szenvedést, de meg lehet tanulni méltósággal viselni. A keresztúti ájtatosságban kiemelten megemlékezünk arról, hogy Jézus a hagyomány szerint háromszor esett el a keresztúton, és mindháromszor talpra állt, tovább vitte keresztjét. Nem adta fel, mert be kellett teljesítenie „küldetését” a teljes önátadásban, felállt és újrakezdte, ment, ment, ment értünk.

– A keresztút stációi jelképesek a tekintetben is, hogy az, aki a keresztet viszi, találkozik másokkal, és hogy azok miként viszonyulnak a teherviseléshez.

– Utunkon mi is találkozunk Cirenei Simonokkal, akiket köteleztek arra, hogy segítsenek nekünk. Ha találkozik a két ember, akkor valami új alakulhat: Cirenei Simonból, akit kényszerítettek, hogy segítsen Jézusnak, valójában Krisztust követő lett – mert meglátta a szenvedő embert, akin segített. Aztán vannak az úton Veronikák, akik maguktól ismerik fel, hogy a szenvedőn segíteni kell. És vannak siránkozó jeruzsálemi asszonyok, akik csak siránkoznak, nem tesznek többet. A szenvedések útján nem vagyunk ugyan egyedül, de ez nem feltétlen jelenti azt, hogy vannak segítségeink: sokszor akadnak, akik csak siránkoznak, vagy pusztán végignézik, ahogy mi kínlódunk. De fontos, hogy mindig lesznek Veronikák, akik felismerik a szenvedésünket, és próbálják enyhíteni, megtörlik az arcunkat. És hogy amire még ennél a stációnál emlékezünk, hogy Jézus rajta hagyta arca nyomát Veronika kendőjén. Ez voltaképpen plasztikus és prózai, de Jézus az arcát elsősorban Veronika lelkében hagyta ott. És a mindennapi Veronikák kendőjén sok arc van: azoké, akiknek enyhítik a szenvedésüket.

– Evezzünk kicsit személyesebb vizekre: Csíkszentdomokoson született, 2022-ben lett a kolozsvári Szent Mihály-templom segédlelkésze. Nem készült papnak, előbb két másik egyetemet végzett el, azután a gyulafehérvári szemináriumot, ahol két éve végzett. Papi jelmondatát a Teremtés könyvéből választotta: „Isten gondoskodik”. Hogyan tükröződik ez az ige az életében, tevékenységében?

– Elvégeztem a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen a didaktikai teológiát, valamint a bölcsészkaron a magyar nyelv és irodalmat – a kettőt párhuzamosan, emellett az egyházi sajtóban is dolgoztam Kolozsváron a Verbum kiadónál. Ezt követően felvételiztem a szemináriumba. Az „Isten gondoskodik” ige egy ószövetségi történetből kiemelt gondolat. Ábrahámot új életre hívja Isten. Ábrahám hátrahagyja a megszokott életét, kivonul földjéről, hogy az az Isten, aki meghívta, és aki feltárta neki magát, új életre hívhassa. Elindul, elér arra a földre, amit Isten neki szán. Tehát ez a kiindulási pont: Isten megajándékozza őt hűségéért – nemcsak új földdel, hanem idős kora ellenére fiúgyermekkel is. De próbára is teszi Ábrahám hűségét: angyal által szól, hogy fel kell áldoznia egyetlen fiúgyermekét. Ábrahám elindul, hogy feláldozza fiát, Izsákot, aki nem tudja, hogy hova mennek. Észreveszi, hogy nincs áldozati állat, vajon mi lesz? Ekkor még valójában Ábrahám sem tudja, mi fog történni. A gyermek egyben a jövőt is jelentette, és akkor fel kell áldozni? Amikor már bekövetkezne a fia feláldozása, akkor az Úr angyala szól, hogy »ne áldozd fel, mert látom, hűséges vagy, bizonyítottad«. Ábrahám végül egy kost áldoz fel, amelynek szarva fennakadt egy fán: innen az igerész, hogy „Isten gondoskodik” az áldozatról. Ábrahám története nagyon kedves számomra, bizonyos tekintetben az útkeresésem, döntésem szimbóluma. Nem tudta Ábrahám, hogy mire vállalkozik, annyit tudott, hogy Isten meghívta őt, és ez az Isten az ő Istene, akiben bízik. És Ábrahám azt is tudja, hogy áldozata nem lesz eredménytelen, Isten gondoskodni fog az áldozatról. Emiatt is választottam a jelmondatot, mert éreztem: Isten valóban gondoskodik. Megéltem a jelmondatot a papképzés során, amikor készültem az új hivatásra, amire Isten hívott. De ha visszatekintek a múltamra, ugyanezt éltem meg a mindennapjaimban: Isten gondoskodott a családunkról, szüleimről, testvéremről és rólam, soha nem kellett nélkülöznünk. Nagyon nehéz életünk volt sok szempontból. Első osztályos voltam, amikor édesapám egy baleset következtében mozgássérültté vált, valójában a családfenntartó lebetegedett. Mindez persze rányomta a családra a bélyegét, de Isten mindig gondoskodott rólunk, mindenünk megvolt, édesapám pedig, bár fizikailag nem tudott lábra állni, lelkileg igen. Így, fogyatékkal élve is sok szempontból „épebb életet” élt, mint sok hozzá hasonló korú, mozogni képes ember. Ez példa volt számomra, számunkra. Bár alig vagyok 29 éves, erre az időre visszatekintve azt érzem: Isten gondoskodik. Ezzel a jelszóval indultam a papság útján, ezt akarom hirdetni az embereknek. Elsősorban az életemmel, szolgálatommal. És mindamellett, amit hirdetnem kell nap mint nap, én személyesen Bőjte Csongiként azt hirdetem: Isten gondoskodik.

– Erdély legemblematikusabb katolikus templomában szolgál, a Szent Mihály-templomban, ahol 85 éve szentelték püspökké Márton Áront. Csíkszentdomokosi, akárcsak a nagy püspök. Mit jelent ebben a templomban szolgálni?

– Mindig nagy büszkeséggel nézem a tornyot, merthogy azt szintén egy csíkszentdomokosi származású pap építtette, Kedves István (1782 – 1864) főesperes-plébános, országgyűlési követ, apát, kanonok, aki a Szent Mihály-templom plébánosaként fő mozgatója volt az új torony építését célzó kezdeményezésnek. Ugyanakkor Márton Áron püspök emlékezete is fontos számomra csíkszentdomokosiként, példakép életem minden szakaszán. Tehát valóban nagynevű elődök után érkeztem meg csíkszentdomokosiként Kolozsvárra. Mindez kiváltság, és ajándékként élem meg, de ugyanakkor nagy kihívás is, és mindenekelőtt felelősség. Hiszen látom, hogy mennyiféle ember megfordul a főtéri templomban. Nem klasszikus plébánia vagyunk, ahol ugyanazok az arcok térnek vissza hétről hétre, ünnepkörről ünnepkörre. A Szent Mihály-templom miséin résztvevők legalább egyharmada mindig új arc: azt se tudni, hogy katolikus, más felekezetű, vagy egyáltalán nem hívő. Fontos, hogy aki betoppan a szentmisére, valami olyat tapasztaljon meg, hogy visszavágyjon. Nem feltétlen a Szent Mihály-templomba, hanem a világ bármelyik templomába, legyen az bármely felekezeté. A lényeg, hogy valami lényeges lelki útravalót kapjon abból, ha meghallgatta az igehirdetésemet, vagy látta, ahogyan a liturgiát végeztem. Ilyen szempontból hatalmas nagy felelősség itt szolgálni. És nemcsak azért, mert Kolozsváron széles az értelmiségi réteg. Persze, ez is fontos, valamilyen szinten motivál, irányt mutat. De az igazi kihívás, hogy különböző rétegeket kell megszólítani, az egyszerű emberhez is szólni kell, és ahhoz is, akinek teológiai végzettsége van. De a lényeg: aki bejön ebbe a templomba, részt vesz egy szentmisén, amit netán én celebrálok, az vágyjon vissza. Elsősorban Istenhez.

– A kívül-belül gyönyörűen felújított Szent Mihály-templom hatalmas tere különleges atmoszférájú, szinte megfogalmazhatatlanul méltóságteljes. Ez a nem mindennapi tér miként hat az igehirdetésre?

– Ebben a templomban azt veszem észre, hogy bármilyen felelősségteljes a feladatom, milyen kicsi is vagyok voltaképpen. És hogyha ehhez a térhez képest kicsi vagyok, mennyire kicsi vagyok a Jóisten előtt. Mindenképp méltóságot ad a szolgálatnak a Szent Mihály-templom és tere, de én ebben a nagy templomban is úgy szolgálok, mint bármelyik kicsi kápolnában, ahol csak két-három ember gyűlt össze.