„Szólítsanak Gabriellának!” A Habsburg főhercegnő a Krónikának családról, művészetről, szőlészetről

– Mindenekelőtt szeretném tisztázni, hogy a protokoll szerint mi a hivatalos megszólítás, amelyet az Önnel folytatott beszélgetés során használni kell, illik. Miként kell Önt szólítani? Például a Tbiliszi Szabadegyetem (Tbiliszi Free University) művészettanáraként mit vár el e téren a diákjaitól?

– Egy név az csak egy név. Egyáltalán nem fontos számomra a megszólítás. Gabriellaként dolgozom, alkotok, azt szeretem, ha Gabriellának szólítanak. Az egyetemen is mind a keresztnevünket használjuk, így a legegyszerűbb. A művészet világában is így a legegyszerűbb, nincs bonyodalom, protokoll.

– Ha jól tudom, nem először jár Erdélyben. Milyen a viszonya ehhez a térséghez? Csak egy hely, amit meglátogat, vagy valamilyen formában érzi a családja kötődését a régióhoz?

– Nem csak egy hely, azt kell mondanom, hogy itt igazán itthon érzem magam. Itt is érzem azt a közép-európai érzést, amit Ausztriában vagy Magyarországon. Németországban nőttem fel, mert Ausztriába nem léphettünk, léphettem be, de nem voltam német. Osztráknak sem éreztem magam igazán, mert ők nem akartak engem.

– Európa ezen felében, akár itt Kolozsváron keresi a családja jelenlétének emlékeit, szobrászati, építészeti alkotásokat, például a Karolina-szobrot?

– Nem is kell, hogy keressem, csak élvezem őket. Amikor sétálok valahova, egyszerűen csak látom ezeket az emlékeket.

Jó érzés, de nem keresgélem ezeket.

– Korábban emlegette Magyarországot, amelynek vatikáni nagykövete, Habsburg-Lotharingiai Eduárd is az Ön családjából származik. Milyen kapcsolat fűzi Magyarországhoz?

– Igen, és a testvérem, Habsburg György pedig Magyarország párizsi nagykövete. Természetesen nagyon közel érzem magamat Magyarországhoz, és ott is, mint Ausztriában vagy itt, Erdélyben, otthon érzem magam. Az egész régiót szeretem, országhatároktól függetlenül, amelyeknek meg kellene szűnniük.

Szégyen, hogy útlevél szükséges az átutazáshoz. De én tényleg hiszem, hogy ez már nem fog sokáig így lenni, teljesen biztos vagyok benne.

Úgy érzem, hogy az egész térséghez kapcsolódom, mindegy, hogy erről a helyről van szó vagy egy pár kilométerrel arrább lévőről.

– Feltételezem, kissé már unja az ilyen jellegű kérdéseket, mégis kíváncsi vagyok, hogy miként, milyen „hangulatban” nőtt fel. Arra nevelték, hogy egyszer újra eljön a monarchiák aranykora, vagy hogy tanuljon meg haladni a világ változásaival?

– Az apám egy nagyon modern és haladó gondolkodású ember volt: sosem élt a múltban, hanem mindig a mában és a jövőben, nagyon előrelátó volt. És az is fontos tény, hogy a szüleim olyan emberek voltak, akik felneveltek hét gyereket, és ez a „hivatás”, a gyereknevelés számukra nagyon fontos volt.

És ez nagyon meghatározó volt az életemben, az, hogy tényleg azt csinálhattam, ami a szenvedélyem, amit csinálni akartam, hogy megvolt a szabadságom.

– Mikor érezte először azt, hogy alkotni szeretne?

– Nagyon korán. Volt egy tanárom, egy híres festőművész, Reinhold Heller, és általa korán kapcsolatba kerültem a kortárs művészettel, és ez egy nagyon szerencsés találkozás volt. De mindig is tudtam, hogy valamilyen művészettel szeretnék foglalkozni, például a zenét és a képzőművészetet ötvözni, de végül maradtam a képzőművészetnél.

– Bár litográfiákat is készít, legtöbb alkotásának anyaga a rozsdamentes acél. Miként esett a választása erre a sztereotípikusan nem túl nőiesnek titulált anyagra?

– Ezzel az anyaggal nem nehéz dolgozni: ha már tudod, hogy miként viselkedik, ha már dolgozol vele egy ideje, akkor szinte magától megy. Kezdetben, a művészeti akadémián sokat dolgoztam fával, és szerettem is, szerettem az illatát, az érintését. Nekem nagyon fontos az érintés. De közben rájöttem, hogy amikor a fával való munka során a darabokat kombinálom, akkor csavarozni, szögezni vagy ragasztani kell, és amikor egy kiállításra kell vinni az alkotást, akkor szét kell szedni, és ez nem volt összhangban az én formanyelvemmel. Aztán egyszer, még a tanulmányaim alatt, volt egy elképzelésem, hogy szeretnék egy nagy installációt készíteni fémből és fából. Akkor hegesztettem először – olyan emberekkel, barátokkal az akadémiáról, akik már dolgoztak fémmel –, és

Így kezdtem el fémmel dolgozni, és nagyon hamar rátaláltam a rozsdamentes acélra. És azt is szeretem a fémben, hogy nagyon pontos tudok lenni a munka során, és szinte bármit lehet tenni a felülettel. A fém számomra lenyűgöző anyag: visszaverheti a fényt, a kültéri nagy darabok esőben és hóban szürkék, napsütésben szikrázók. A kedvenc anyagom.

Kolozsvárra jön acélszobor-kiállításának megnyitójára az utolsó osztrák-magyar trónörökös lánya, Gabriela von Habsburg

Gabriela von Habsburg főhercegnőnek, IV. Károly, az utolsó osztrák császár és magyar király unokájának, Habsburg Ottó lányának nyílik képzőművészeti kiállítása a kolozsvári Művészeti Múzeumban szerdán – közölte az intézmény.

– Ezeken az alkotásokon az otthonában lévő műhelyben dolgozik?

– Sajnos nincs ilyen műhelyem. Sokáig próbáltam berendezni egyet, mert jó ötletnek tűnt, ám mivel a városon kívül élek, fás területen, az építkezésre vonatkozó szabályok nem tették lehetővé a megépítését. De találtam egy helyet a munkahelyemre menet, egy kis házat.

– A származásától, családi kötelékeitől teljesen függetlenül művészként vannak romániai vagy magyarországi kapcsolatai?

– Igen, például tanítok a kisdisznódi (Cisnădioara) nyári egyetemen Szeben megyében. Ez egy nagy nemzetközi rendezvény, ahol magyar, román és külföldi diákok is tanulnak. Ezen kívül Grúziában egy szabadegyetemen tanítok, ahol szintén sok helyről vannak diákok. De egyébként amikor tehetséges diákok, jó művészek vannak egy helyen, akkor azonnal egy „közös” nyelvet” beszélnek származástól függetlenül.

– Többször emlegettük már Grúziát. Németországban felnőtt európaiként hogyan került, költözött a kelet-európai országba?

Az életemben minden a művészetemhez kapcsolódóan történt.

Elhatároztam, hogy oda megyek, ahova hívnak kiállítani. Az első kiállításom Magyarországon, Sopronban volt, majd voltak tárlataim a balti államokban és a Kaukázusban is. És amikor Grúziában állítottam ki, akkor jelen volt a művészeti akadémia rektora is, aki történetesen egy szobrász, és ő hívott meg, hogy tartsak órákat, majd tiszteletbeli tanár lettem. Nagyon szeretem az országot, az ottani embereket.

– Később pedig nagykövet lett. Ez hogyan történt? Egyszer csak elkezdte (jobban) érdekelni a politika?

– Olyan családban nőttem fel, ahol az étkezések során, az asztal mellett politika volt a téma, az apám érdekelt volt a politikában.

De mint minden, ez is a művészet által történt. A tanítványaimmal készítettem egy nagy emlékművet, aminek a felavatásakor Grúzia elnöke megadta nekem az állampolgárságot. Így megvolt az állampolgárságom, majd a 2008-as grúziai háború után megkérdezte, hogy nem képviselném-e az országot Németországban. Szóval így történt, az életemben minden a művészethez kapcsolódóan történt.

– Van egy szőlőültetvénye is Grúziában, ahol bort készít. Kérem, meséljen erről a tevékenységéről is.

– Ez egy hobbi, egy szenvedély. Ha már volt lehetőségem, kihasználtam, vettem egy szőlőst. De sajnos nincs sok időm, hogy foglalkozzam vele, így felfogadtam valakit, hogy intézze a tennivalókat. De azért a borkészítés folyamatából kiveszem a részemet. A szőlős csak másfél órára van az otthonomtól, így igyekszem gyakran kijárni oda. Ebben az országban rengeteg egyedi szőlőfajta terem, a borkészítés pedig igazi tudomány, aminek az eredménye csodálatos.

– Művész, diplomata, Habsburg-leszármazott, édesanya, nagymama. Nehéz ennyi szerepet összehangolni?

– Az a jó, hogy az egyetlen dolog, ami valóban egyformán és nagyon igazságosan oszlik el az egész világon, az az idő: mindenkinek ugyanannyi ideje van, mindenkinek napi 24 órája van. Csak az a kérdés, hogy miként osztod be, szervezed meg magadnak. Én elég szervezett vagyok, és tudom, hogy mit akarok: azt akarom, hogy legyen időm a családomra, legyen időm a gyerekeimre és az unokáimra, hogy legyen időm a művészetemmel foglalkozni.