Láttam a helyszínt egy zárt körű film vetítésekor, a szörnyű látványt azóta sem felejtem. A közvetlen közelben Jánoska letépett lába volt, a test többi része távolabb. Amikor a rendszer bukása után szülei megkeresték a volt politikai elítéltek megyei szervezetét, én vettem kezembe – lehetőleg megoldásra – az elkeseredett asszony panaszát és kérését a halált közvetve okozó személy kilétének a felderítésére és megbüntetésére. Nagyon bíztam az akkor még lehetséges megoldásban. Ebben társamul szegődött néhai Simó Erzsébet, a Háromszék című megyei újság szerkesztője, újságírója. Az üggyel kapcsolatos levelezéseket ma is őrzöm, ezek közül a legfontosabb az, amely az elévülési törvényre hivatkozva megszünteti a további nyomozást a büntető törvénykönyv 122-es cikkelye első bekezdése A pontjára hivatkozva, amely szerint 15 év elteltével a bűntett felderítése megszűnik.

Ami pedig a tényleges rögtöni cselekvést illeti, a bukaresti belügyesek többeket, így engem is kihallgattak. A többkötetes dossziékba foglalt ügycsomót 1996 márciusában kérésünkre átadta a SRI a brassói táblabíróságnak, amelyet mindketten (Simó Erzsébettel) láttunk a főügyész, Nicolae Vasilescu íróasztalán. A megyei magyar belügyis tiszteket leváltotta Tudor Postelnicu akkori belügyminiszter.

A helyiek közül Rab István akkori megyei első titkár 1990. március 2–10. között kérésre interjút adott Torma Sándornak (Robot voltam én is), amely során Rab azt nyilatkozta:

De ugyanígy nyilatkozik Ioan Hancheș, a belügyminisztérium Kovászna megyei főfelügyelője Benkő Leventének egy 1996-ban adott interjújában. A történteket Aulich Sándor nyugalmazott belügyi ezredes – aki egy kolozsvári rokon révén ismerősöm volt – ugyanígy látja. Egybehangzó (rendszerváltás utáni!) véleményük az volt, hogy az aradi gyártmányú ébresztőórával időzített robbanásnak éjszaka kellett volna történnie. Az óra azonban nem jelzett a beállításra.

Délben, amikor épp indultak volna a kicsik, sorokba rendeződve, a bábszínház után a szakszervezeti művelődési házból – a nagyobb tragédiát megelőzendő – a cukrászda külső asztalánál ülő szekusok küldték volna az ott játszadozó gyereket, hogy nézné meg, mi van a zászlórúddal megtámasztva. Nem tudjuk. Ha így volt, a bűnösök száma sokszorozódik. Én ezt a változatot nem hiszem, túlságosan kockázatos lett volna. A gyermeki kíváncsiság természetesebb feltételezés a történtekre.

Személyes beadványomra Sepsiszentgyörgy polgármestere meghallgatásomkor pozitívan válaszolt, és elmondta, hogy Vargha Mihály szobrászművész (a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója – szerk.) kapta a megbízást az emlékmű kivitelezésére. Vargha Mihály más sürgős munkáira hivatkozva azt mondta nekem, hogy a teljes alakos szobrot megtervezte (megmutatta nekem), a 2022-es megemlékezésre fog állni a Vitéz Mihály tér és a park széle között. A helyszínt együtt néztük meg. Bár távolabb áll a történtektől, az alkotásban megjelenő mozdulatlanságával örök életűvé lett Jánoska a szobor felé fordul tekintetével. Késői emlékezés annyi év(tized) után, de őrizni fogja Jánoska emlékét.

Puskás Attila

A szerző helytörténész, volt politikai fogoly