Iskolai minősítés és családi értékrend

Ha a kisdiák elbizonytalanodik az iskolában, a szülők sok esetben ott keresik a probléma gyökerét, hogy az oktatási rendszer nem fektet hangsúlyt a gyerek egyéni tehetségének, képességeinek gondozására. Akár úgy is meg lehet közelíteni ezt a kérdést, hogy a művészeti (zenei, képzőművészeti) nevelés, a kézügyesség fejlesztése, illetve a testedzés sok esetben háttérbe szorul az iskolában a szellemi neveléssel, illetve a lexikális tudás kialakításával szemben. Nem ritka, hogy pár sulis év után egy szürke, arctalan tömeg „átlagos” tagjának tekinti magát az a gyermek, aki korábban lelkesedéssel, magabiztosan, saját képességeinek és tehetségének (esetleg valamiben való kiválóságának) „bátor” tudatában fordult a külvilág fele. Mi lehet az oka annak, hogy sok gyerek elbizonytalanodik, az önbizalma csökken, mihelyt szembesül az iskolai elvárásokkal és az ottani versenyhelyzettel – kérdeztük Kacsó Ágnes kolozsvári pszichológust, az iskolai siker társadalmi tényezőire vonatkozó, a Babeş–Bolyai-egyetemen végzett kutatás munkatársát.

A számonkérés és alulteljesítés viszonya

A pszichológus – akinek fő kutatási területe a család szerepe az iskolai sikerben – két részre osztotta a felmerülő problémát. „A mi oktatási rendszerünkben nagyon nagy hangsúly esik a számonkérésre és a versenyre. Aki pedig utánanéz az iparilag fejlett országok oktatási stratégiájának, láthatja, hogy az elkövetkező években a társadalomnak olyan egyénekre lesz szüksége, akik önállóan gondolkoznak, a tudományos gondolkodást új helyzetekben is tudják alkalmazni, akik képesek csapatban dolgozni” – fejtette ki a pszichológus. Kacsó Ágnes a probléma másik sarkalatos pontjának azt látja, hogy az  iskolai értékelés az intelligencia számos öszszetevője közül kizárólag a  verbális képességeket értékeli, a gyakorlati képességeket egyáltalán nem díjazza. „Mindehhez hozzáadódik az is, hogy sok gyermek  számára maga a számonkérési helyzet annyira szorongáskeltő, hogy saját magához viszonyítva is alulteljesít” – jelentette ki a pszichológus, aki szerint természetesen vannak később érő gyermekek, akik az első év(ek)ben talán még nem teljesítenek olyan jól, még nem értik pontosan az elvárásokat, de idővel felzárkóznának, ha addig a kudarcok hatására nem könyvelnék el, hogy ők „nem elég jók” és mondanának le arról, hogy egyáltalán próbálkozzanak.

Miként „egyensúlyozzon” a szülő?

A versenyhelyzettel, teljesítményközpontúsággal, a felzárkózás kényszerével folyamatosan szembesül a diák az iskolában. Vajon önmagában ez már elég ahhoz, hogy eljusson oda, hogy meginogjon, és kijelentse: „Én csak középszerű vagyok, hiszen az iskolai minősítéseim ezt világosan mutatják”? Vagy itt vélhetően egy komplexebb hatás érvényesül? – kérdeztük Kacsó Ágnest. A szakember szerint ez nagyjából elég egy 7-8 éves gyermek számára ahhoz, hogy „rájöjjön”: ő nem értékes – ugyanis ez az a periódus, amikor a gyermek először „kitekint” a családból (a tanítónő az első családon kívüli személy az életében, aki számít neki). „Az óvodás univerzumának középpontja még a család, az iskolásnak már tágul a horizontja, fogékony a külső hatásokra.  Ennek az életkornak a speciális fejlődési feladata a kompetenciaérzés kialakulása.  Nagyon nehéz dolga van ilyenkor a családnak, ha ellensúlyozni szeretné az iskola önbizalomra gyakorolt negatív hatásait” – figyelmeztet a pszichológus. Felmerül az is, hogy menynyire függenek össze azok a hatások, amelyek a gyereket az otthoni és iskolai elvárások terén érik. Hiszen gyakori, hogy a szülő otthon mintegy ellensúlyozni szeretné az iskolai visszajelzések és elvárások esetleges negatív kisugárzását. Ilyenkor megpróbál egyensúlyt teremteni és újra felépíteni a gyerek önbizalmát. De ezáltal kelt-e kétkedést a gyerekben az iskolai rendszer (és itt az iskola lehet akár az otthonon kívül eső világ egyik szinonimája is) elvárásainak létjogosultságát illetően? Egyáltalán miként „egyensúlyozzon” a szülő? – kérdeztük a szakembert. „Az jó, ha a gyermekben kétkedés alakul ki az olyan elvárások létjogosultságát illetően, amelynek eredményeképpen arra a következtetésre jut: ő értéktelen. És nem baj, ha azt az üzenetet kapja otthonról: az ő értéke nem attól függ, hogy mennyire képes mások elvárásainak megfelelni” – fejtette ki Kacsó Ágnes. A szakember szerint nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy ha valaki nem kap az iskolában jó minősítéseket, attól lehet kreatív, érzékeny, spontán, és lehet nagyon jó a gyakorlati érzéke. „Inkább azt látom veszélyesnek, ha a család átveszi az iskola értékelését, ha a nehezen tanuló gyermeknek a családban „nincs egyéb dolga, mint a tanulás”. Így arra az egy dologra ítélik, ami épp nem megy neki, és nem jut el olyan tevékenységekhez, ahol sikerélményben is lehet része. Holott a siker nagyon fontos az önbizalom kialakulásának szempontjából” – fejtette ki Kacsó Ágnes.

Semmitmondó iskolai minősítések

Az iskolából kapott visszajelzések gyakran lehangolják, sőt szorogóvá teszik a gyerekeket. Mit tegyen a szülő saját elvárásai tekintetében – kérdeztük Kacsó Ágnest, aki kifejtette: a gyermeknek a fejlődéshez szüksége van arra, hogy a szülőknek legyenek  ugyan elvárásai vele szemben, de ezek az elvárások reálisok kell, hogy legyenek. „Arra is oda kell figyelni, hogy elvárásaink összhangban álljanak a gyermek  képességeivel. A szülőnek azt kellene elvárnia, hogy a gyermek saját magához – és nem a testvéréhez, a szomszédhoz, az osztálytársához vagy bárki máshoz – viszonyítva a legjobban teljesítsen” – mondta el a szakember. Kacsó Ágnes szerint a kisdiáknak meg kell tanulnia, hogy van feladata, amelyet el kell végeznie, és ezt komolyan is kell vennie. De azt is tudnia kell, hogy ha mindezt megteszi, már nem életbevágó, hogy a munkáját milyen minősítéssel osztályozzák. „Végül is az iskolai minősítések elég semmitmondók: egy közepes mást jelent, ha a gyermek nem vette komolyan a feladatot, illetve ha beleadott apai-anyait és az erre volt elég. Egyébként meg mi közepes egy közepes osztályzatnál: a diák tudása? Szorgalma? Figyelme? Érdeklődése?” – tette fel a kérdést Kacsó Ágnes.

A pedagógus kulcsszerepe

Egy másik fontos szempont, hogy mit tehet a pedagógus a gyerek iskolai szorongásának enyhítése érdekében. Az is felmerül, hogy  vajon léteznek-e erre nézve „receptek”, vagy mindig személyiség- és esetfüggő a probléma. Függhet attól is tanár-diák közti harmonikus együttműködés, hogy a pedagógus milyen mértékben vállalja fel a  „hídszerepet” az oktatási rendszerből származó esetleges negatív hatások és a gyerek lelki épségének megőrzése között. A pszichológus szerint a pedagógusnak kulcsszerepe van mindebben – tőle ugyanis nem csak írni-olvasni tanulnak a gyermekek, és nemcsak információkat ad át, hanem – és ez lényeges – értékrendszert is kínál. „Azzal, hogy mit fogad el, milyen szabályokat vezet be és szögez le az osztályban, mikor és mit mondhatnak a gyermekek, milyen nyelvezetet használhatnak, közvetíti azt, hogy mi az elfogadható, a legitim az illető közösségben, és mi nem” – mondja Kacsó Ágnes, aki szerint ha a pedagógus számára nem fontos a verseny, a gyermek számára  sem lesz az. A rendszer minden egyes pedagógus számára ugyanaz, mégis akadnak tanítók, tanárok, akiknek az osztályában a gyermekek jól érzik magukat, egymás iránti tiszteletet, türelmet, elfogadást tanulnak, és észre sem veszik, hogy kinek milyenek a minősítései. „Ha a pedagógus és a szülők sem tekintik életbevágóan fontosnak a minősítések szerepét, akkor a gyermek sem fogja annak tekinteni” – összegezte a szakember.

Közösségformálás, együttműködés

Természetesen nem csak a szülő, a pedagógus és az oktatási rendszer befolyásolja, hogy a gyerek miként viszonyul az iskolához – szerepet játszik ebben többek közt az adott iskola szellemisége, illetve az osztályközösség is. Előfordul ugyanis, hogy az iskola például túlságosan sokat követel a gyerekektől, vagy az osztályközösségben a diákok nem tudnak harmonikusan együttműködni egymással. „A közösségformálás a pedagógus feladata. Ha az első pillanattól kezdve együttműködésre szoktatja az osztályát, akkor megtanulnak együttműködni. Persze akadnak beilleszkedésre képtelen gyermekek, akiknek speciális segítségre van szükségük ahhoz, hogy az osztály részei maradhassanak” – vélekedik a pszichológus. Mint mondja, a pedagógusnak nehéz dolga van, ha nem illeszkedik be az „iskola szellemiségébe”, de a versenyeket is lehet osztályon belül úgy kezelni, hogy senki se sérüljön lelkileg. Például meg lehet dicsérni mindenkit, aki részt vett, végül is a versenyzés már önmagában pluszmunkát feltételez. „Gond csak akkor van, ha a gyermekek tulajdonképpen annak eszközeivé válnak, hogy az iskola vagy a pedagógus a saját nagyszerűségét bizonyítsa. Az iskolaválasztás pillanatában a szülőnek tisztában kell lennie azzal, hogy mit szeretne a gyermekének, ő maga mit tart jónak. Azt a szellemiséget, értékrendet képviselő pedagógust  és iskolát válassza, amelyről ő maga is úgy gondolja, hogy megfelel a gyermekének. Ha pedig ez nem úgy sikerül, ahogy elképzelték, változtatni is lehet” – fejtette ki a szakember.