A párkapcsolatokban kialakuló krízishelyzet felhívás a változtatásra

A változás mint szakítópróba

A krízis valójában a kapcsolat önvédelmi reakciója, felhívás a változtatásra. Azt üzeni, hogy ahogyan eddig történtek a dolgok, az nem jó, nem mehet ugyanúgy tovább. Ami eddig elfogadható volt számunkra, mára már nem az. Mások lettek a körülmények, vagy mások lettek az igényeink, megváltoztunk.

Minden jelentős változás, így a gyerekszületés, munkahelyváltozás, munkanélküliség egy-egy újabb ok arra, hogy válságba kerüljön a párkapcsolat. Nem beszélve a tágabb értelemben vett családdal való kapcsolatunkból eredő konfliktusforrásokról: anyóssal való viszony, hisztikorszakban lévő vagy kamaszodó gyerek nevelése. A változó élethelyzetek komoly szakítópróbát jelentenek, mivel ismeretlen, ingoványos terepen kell mozognunk oly módon, hogy közben össze vagyunk kötve. Hogy hogyan oldjuk meg ezt, annak komoly tétje van.

Hajlamosak vagyunk a hárításra

Az eredményt természetesen erősen befolyásolja a krízishelyzetben lévők hozzáállása. Először is fel kell ismerni a helyzetet, meghatározni, miről is szól a válság. Hajlamosak vagyunk a hárításra, mivel életünk igazán fontos területein nehezen konfrontálódunk a problémákkal. Mennyivel könnyebb a főnökre és a határidőkre fogni a napi 12-14 órányi munkát, mint beismerni, hogy nem szívesen töltünk időt életünk párjával, amíg az ébren van.

Ha nem azonosítjuk a valós problémát, konfliktuskerülő viselkedésünkkel további ördögi köröket alakíthatunk ki. Ha már azonosítottuk a válság területét, érdemes végiggondolni, milyen szinten érint minket, és milyen szinten a párunkat. Mindketten érezzük, hogy baj van, vagy csak az egyik fél érzi a krízist? Vajon akarok-e együtt lenni valakivel, aki mellett egyedül maradok az érzéseimmel?

Mindig a másikban látjuk a problémát

Figyeljünk mindennapi kommunikációnkra, nemcsak párunkkal, hanem saját magunkkal is. Itt válik nagyon fontossá, hogy a krízishelyzetben lévő ember milyen mintákat hoz otthonról, ahol felnőtt, mert ott tanuljuk meg azokat a konfliktusmegoldási módokat, amiket a szüleinktől láttunk gyerekkorunkban. Akinek az édesanyja hisztérikus jeleneteket rendezett, vagy például mártírként viselkedett, és bűntudatot ébresztett a körülötte élőkben, annak nagyon nehéz lesz felnőttként hatékonyabban kezelnie a saját problémás helyzeteit. Vagy akinek az édesapja annak idején menekült a konfliktusok elől, nagy valószínűséggel ő is menekülni fog.

Nehéz felismerni, mivel járulunk hozzá a kapcsolat légkörének alakulásához. Szinte kivétel nélkül mindenki a másikban látja a problémát és azt gondolja, hogy ha a másik megváltozna, akkor minden jó lenne. Pedig mindenki csak saját magán kezdheti, csak saját maga fölött rendelkezhet. Ha meglátjuk saját magunk és a párunk szempontjait, érthetőbbekké válnak a félreértések, a meddő viták okai.

Nagyon fontos, hogy tudjunk beszélni. Ez önmagában nem jelent garanciát a tökéletes megoldáshoz, de rendkívül fontos összetevője. Beszélgetés által lehet kideríteni azt is, hogy miként látja a két fél a kapcsolat jelen állapotát, miként látja a jövőjét. Ez alapján megtalálhatjuk azt a közös nevezőt is, amit esetleg egy ideje elveszítettünk.

Ki kell mondani az elhallgatott gondolatokat

Minden krízisnek van mélypontja, ahol talán a legerősebb a feszültség, ami a változtatást hivatott kikényszeríteni a felekből. Ha ekkor kimondjuk az eddig elhallgatott gondolatokat, megjelennek az elfojtott érzések, és azt kibírja a kapcsolat, akkor a feszültség csökken. Újra találkozhatunk egymással, miközben kölcsönösen megmutatjuk magunkat.

Új, terhelhetőbb alapja képződhet a kapcsolatnak: az elköteleződés, egymás elfogadása, szeretete elmélyül a felekben, a kapcsolat hosszabb távra ismét stabilizálódik. Amikor tartósan megoldatlanok maradnak és fájdalmas érzéseket szülnek a párkapcsolatban kialakuló konfliktusok, a folyamat gyakran krízissé változik. Fontos, hogy ekkor kimondják a felek az eddig elhallgatott gondolatokat, megjelenítsék az elfojtott érzéseiket.

Kádár Enikő pszichológus