Ötvenéves az egyházat megújító második vatikáni zsinat

A katolikus egyház történelmében 1962-ig összesen húsz ilyen zsinatra került sor, melyeket akkor hívtak össze, amikor vita támad az egyházon belül jelentős kérdésről.

Ezzel szemben a II. vatikáni zsinatot nem azért hívta össze XXIII. János pápa, hogy egy teológiai tévedést kijavítson, vagy vitát lezárjon, hanem azért, hogy az egyházat megnyissa a világ számára. A pápa által használt olasz aggiornamento szó jelentése naprakésszé tétel, mely azt próbálta kifejezni, hogy Krisztus tanítását, melyet a Szentírás tár elénk, újra kell fogalmazni, hogy a modern ember sajátjának érezze az elvallástalanodó világban.

XXIII. János pápa megválasztása után alig három hónappal hozzá is kezdett ehhez a hatalmas feladathoz. 1959. január 25-én bejelentette a zsinat összehívását, májusban létrehozott egy bizottságot Domenico Tardini államtitkár vezetésével, hogy előkészítsék a zsinat munkájának forgatókönyvét. Egy év múlva, 1960. június 5-én tíz előkészítő, tematikus bizottság létrehozásáról rendelkezett, melyeket olyan problémákkal foglalkoztak, mint a mise liturgiája, a Szentírás, a világi hívek apostolkodása, a papság, a püspökök, a média és a társadalmi kommunikáció. Ezek a bizottságok dokumentumokat készítettek elő, melyek alapjául szolgáltak a zsinati vitákhoz.

Több mint két és fél év előkészítés után, 1962. október 11-én a pápa hivatalosan megnyitotta a II. vatikáni zsinatot mintegy 2500 püspök és más egyházi vezető jelenlétében. A zsinat munkáját tíz hétre tervezték, így 1962. december 8-ára már véget kellett volna érnie. Azonban az előkészítő bizottságokban összeállított dokumentumok a pápa szándékával ellentétben nem nyitást tükröztek, hanem az addigi merev, elhatárolódó egyházi gondolkodást erősítették. Emiatt ezek a szövegek használhatatlanok voltak. A dokumentumtervezetek módosítása és újbóli megvitatása viszont roppant időigényes volt, így nemhogy nem fejeződött be a zsinat 1962 karácsonyára, de még három ülésszakot kellett tartani: 1963. szeptember 29–december 4. között a másodikat, 1964. szeptember 14–november 21. között a harmadikat és 1965. szeptember 14–december 8. között a negyediket.

A zsinat összesen tizenhat dokumentumot fogadott el, mely gyökeresen megváltoztatta az egyház tanításának módját. Bár hosszabban nem tudjuk e rövid összefoglalóban tárgyalni a dokumentumokat, a legfontosabbakat meg kell említenünk. Az egyik alapdokumentum a Lumen gentium kezdetű, mely az egyház önmagáról alkotott képét fogalmazta újra. A dokumentumban nagy jelentősége van annak, hogy kifejezetten tanítja: a katolikus egyház nem kizárólag a klérusból áll (püspökökből, szerzetesekből és papokból), az egyházat a hívek közössége alkotja a klérussal együtt. Így pedig minden világi hívőnek felelőssége van az egyházon belül, nemcsak a klérus tagjainak.

A másik nagy jelentőségű dokumentum, a Sacrosanctum concilium, a liturgia reformja volt: leglátványosabb változtatása, hogy a pap szembe fordult a hívekkel, és a nép nyelvén kezdett misézni. Dei verbum néven külön dokumentum született a Szentírásról mint hitünk alapjáról: a szentíráskutatóknak nem kellett többé figyelmen kívül hagyniuk a tudományos kutatások eredményeit, akár szentírási szövegeket, akár Jézus történelmi alakját akarták rekonstruálni. Mindeddig ez szigorúan tilos volt. Ezenkívül az egyház kétezer éves történetében először született külön dokumentum a világi hívekről, mely azt részletezi, hogyan tud egy világi hívő apostoli munkát végezni családjában, munkahelyén, a közösségben, ahol mindennapjait éli.

Összegzésként elmondható, hogy a II. vatikáni zsinat olyan jelentős átalakulást hozott a katolikus egyháznak önmagáról és a világról való felfogásában, mely példa nélküli kétezer év húsz egyetemes zsinatát tekintve. Ez a zsinat nem valami vagy valaki ellen foglalt állást, hanem valami mellett. A húsz korábbi egyetemes zsinat dokumentumai úgy fogalmazzák meg tételeiket, hogy folyamatosan hangoztatják: „aki ezt nem hiszi, legyen az egyházból kiközösítve”. A második vatikáni zsinat viszont azzal zárja a dokumentumokat, hogy „kötelezőként kimondjuk […] és közzétenni elrendeljük”. A különbség kézzel fogható: az egyház nem ítéletet mond, hanem tanít, akárcsak Krisztus kétezer éve.

Csonta István
A szerző a Leuveni Katolikus Egyetem doktorandus hallgatója