Fogyatkozó katolikusok

A Maros megyei Székelyvéckén az idén már tizenegyszer temettek, a keresztelők száma pedig alig érte el az ötöt. Az idén négy elsőáldozó volt, jövőre mindössze kettő lesz. „Ezt az iskolánk érzi meg a leginkább, hisz ősszel már nem indul első osztály. De talán jövőre” – reménykedik Bene Gábor római katolikus lelkész. Mint meséli, amikor a völgybe került, Székelyvéckének 900 lakója volt, ami a három évtized alatt szinte egyharmadára apadt. Maros megye legkisebb községközpontját már csak 315-en lakják. Közülük 310-en római katolikusok.

Az iparosítással előbb Marosvásárhely, Segesvár, Székelykeresztúr szippantotta fel az itteni, városra vágyakozó munkaerőt, majd ’90-ben a határok is megnyíltak. „Van, aki úgy elment, hogy többé vissza sem tér. Más csak munkát vállal külföldön, de nem veszi észre, hogy míg többet keres, többet is költ. Közben eltelnek az évek, a háza tönkremegy, a helyi lányok férjet találnak maguknak, ő meg hazajön a pénzzel, és agglegény marad. Pedig munka lenne itt is vagy a környéken” – meséli Bene Gábor. A plébános szerint főleg a külföldi munkavállalás és a hasztalan kocsmázás miatt magas az agglegények száma a faluban. Pedig, mint mondja, a véckeiek többsége talpraesett, szorgos ember, aki, ha kell, ingázik a munkahelyére, délután pedig földet művel, állatokat gondoz. A faluturizmus fellendülésével sokan a vendégfogadás fortélyait is kitanulták.

Van aki a házba, más a kocsmába fektet

A plébános által mondottakról mi is meggyőződtünk, amint betértünk a templommal szemközt lévő ivóba. Bár jó félóra választott el a déli harangszótól, az iszákosok templomában telt ház volt. Ami még szomorúbb: senkivel nem lehetett két értelmes mondatot váltani. „A mi pénzünket isszuk el, nem a magáét!” – háborgott egy ötven körüli, rendkívül gyűröttnek látszó férfi. Erejéből csak anynyira tellett, hogy kis idő múlva felálljon, és immár más hangnemben asztalához invitáljon. Nem éltünk a lehetőséggel.

„Én már a templomban is kiprédikáltam – mert hál’ Istennek, vasárnaponként itt szinte mindenki, aki járni tud, eljön a szentmisére –, szóval elmondtam, hogy aki nem élhet meg az ital nélkül, dolgozzon, keressen tízmilliót, abból igyon el egyet, de a többit fektesse a házába. Pofozza ki, építsen hozzá fürdőszobát, és fogadjon vendégeket, hisz annyi magyarországi és nyugat-európai turista érkezik ebbe a kis faluba, hogy nem győzzük fogadni” – meséli a plébános. Végigjárva a falut, valóban azt láttuk, aki csak teheti, csinosítja házát, kertjét. Régi, vályogból készült parasztházak újulnak így meg. Fekete Pál polgármester számos magyarországi befektetőt vonzott a környékre. Olyanokat, akik egyszer eljöttek ide nyaralni, és másodjára már az ingatlanra összespórolt pénzzel tértek vissza.

Nyugdíjasan, de megfiatalodva

Székelyvéckén kívül a filiának számító Székelyszállás és a plébános nélkül maradt magyarzsákodi gyülekezet is Bene Gáborhoz tartozik. Az atya 1977-ben, a Zsil völgyéből érkezett a színmagyar falvakba, és hogy miként maradhatott meg ennyi ideig egy helyben, számára is talány.

„A ’89-es fordulatig azért nem mentem el, mert ez a völgy félreeső hely volt, ahol nem zaklatták az embert. Nem volt aszfaltos út, nem jöttek az elvtársak. Utána meg nem láttam értelmét, hisz leaszfaltozták az utat, bevezették a gázt, a telefont, hát miért mennék el?” – mosolyodik el a plébános. Bár nem mutatja a korát, amikor rovásírású pólóban, rövidnadrágban megjelenik a Véckén táborozó gyermekek között, kiderül, Gábor atya két hónapja nyugdíjba vonult. „Ez nem gond, mert ugyanazt teszem, mint eddig. Csak most nyugdíjat is kapok érte” – mondja. A plébános úgy érzi, a hagyományos honismereti táborok gyerekzaja neki is jót tesz, felrázza, megfiatalítja. „Reggel rövid misét tartok nekik, jövök-megyek velük, kirándulok, tábortüzet rakok, énekelek, mert mindez felfrissít. De azt látom, hogy az egész falut felélénkíti, amikor szinte száz gyerek énekszóra végigvonul a településen” – meséli. Ilyenkor nemcsak a házuk, udvaruk szépítésén dolgozók, hanem a kocsma körül őgyelgők is felkapják a fejüket.