Ez persze nem jelenti azt, hogy Koszovó ügyében megváltozna a Nyugat véleménye. A mostani konjunktúra szerint a szerbek a legfőbb felelősek a balkáni vérengzésekért, és ezért fizetniük kell – többek között országuk területének egy részével. Hogy ez mennyire felel meg a nemzetközi jog előírásainak, most másodlagos: a feltételeket úgyis mindig a győztesek diktálják.
Ám Szerbia előtt most tényleg megnyílt az esély, hogy állandó konfliktusveszéllyel fenyegető országból az európai család tagjává váljon – ehhez azonban az szükséges, hogy a jelenlegi vezetés lecsillapítsa a belső feszültségeket. A radikálisok összecsapásokba torkolló tüntetése is jelzi: a nagyszerb álmok szétfoszlását megemészteni képtelen tömegek nem nyugodtak bele a vereségbe.
Most jórészt Borisz Tadics államfőn múlik, mi lesz az ország sorsa. Neki kell oly módon lavíroznia a sértett nemzeti önérzet és az ország európai jövőjét biztosító intézkedések között, hogy Szerbiát hasonló helyzetbe hozza, mint a szintén vesztes és területének egy részétől megfosztott Magyarországot a bethleni konszolidáció a húszas években – persze több demokráciával és kevesebb radikális megnyilvánulással. Ehhez előbb fel kell számolnia a hadsereg szélsőséges szárnyát, amely az elmúlt évtizedben is meghatározó erőként volt jelen – többek között a támogatásával bujkálhatott Karadzsics is. Ha ez nem sikerülne, akkor nem csak annak áll fenn a veszélye, hogy a meggyilkolt miniszterelnök, Zoran Djindjics sorsára jut, hanem annak is, hogy Szerbia ismét csak a Balkán puskaporos hordója lesz.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Bár politikai karrierjének, szánalmas közéleti megnyilvánulásainak egyszer s mindenkorra vége, a nagybányaiak számára is örök tanulságként kell szolgálnia, hogy soha többé ne szavazzanak bizalmat a polgármesterükhöz hasonló politikai brigantinak.
„Nagy tételben lehetne fogadni, hogy a választási évet követően, 2025-ben jön majd a nyugdíjemelés böjtje, amikor elő kell teremteni valahonnan az ehhez szükséges pénzt, ami csakis adóemelések formájában folyhat be, vagy esetleg hitelfelvétel útján”.
Magyar futballisták állnak sorfalat, megtapsolják román ellenfelüket, román szurkolók pedig éltetik Magyarország válogatottját? Ilyesmi eddig teljesen szürreálisnak tűnt, sci-fibe illő jelenetnek számított, erre tessék, mégis megtörténik.
Mihai Tîrnoveanu és magyargyűlölő bandája számára semmi sem drága, ezt számtalanszor bebizonyították a nacionalista szeánszok kísérte úzvölgyi temetődúlás, a magyar államfő nagykárolyi látogatása során tanúsított megnyilvánulásaik alkalmával.
Ukrajnai háború ide, infláció és gazdasági problémák oda, a romániai nyilvánosság és a politikum ismét csak talált egy olyan témát, amelyet a jelek szerint sokkal, de sokkal fontosabbnak tekint ezeknél.
Rövid időn belül két vaskos sallerbe is sikerült belefutnia a korábban legendásan hatékonynak tartott román diplomáciának.
Így, az Ukrajna ellen Oroszország által indított agresszió első évfordulóján a világ történéseire a legnagyobb befolyással bíró vezetők által tett nyilatkozatok alapján egy dolog jelenthető ki biztosan: a háború még jó ideig velünk marad.
Első látásra úgy tűnik, messze van az úzvölgyi katonatemető nyugalmához szükséges rendezés. A Csíkszentmárton község gondozásában lévő temetőben le kell bontani és eltakarítani az illegálisan felállított betonkereszteket. Akkor valójában mi a gond?
Azon valószínűleg kevesen lepődnek meg, hogy Moszkva szemét nagyon szúrja, hogy Moldovának Nyugat-barát, EU-csatlakozást célul kitűző kormánya van.
Elszörnyedve, részvéttel, szánakozással, a gyász érzésével követik az emberek szerte a világon a Törökországot és Szíriát sújtó pusztító erejű földrengés következményeit.
