A kaukázusi konfliktus tárgyában azonban az EU-nak elsősorban nem a megosztottság, hanem a következetlenség a legnagyobb problémája. Koszovó függetlenségének kikiáltásakor az Unió ugyancsak megosztott volt – és maradt –, ám a nagyhatalmak azzal a közfelkiáltással érveltek a balkáni tartomány államiságának elismerése mellett, hogy a pristinai effektus nem teremthet precedenst. A grúz–orosz összecsapás, majd Dél-Oszétia és Abházia függetlenségének kikiáltása azonban bebizonyította: Koszovó önállósodásának példája attól még igenis ragadós, hogy a világ fő korifeusainak többsége szelektív módon viszonyul a szeparatista törekvésekhez. Nem hagyható ki a felsorolásból Oroszország sem, amely ma is elutasítja Koszovó államiságát, elsőként és egyedüliként bólintott viszont rá az oszétok és abházok elszakadására. Holott az önálló Koszovót elismerő európai államok, valamint a Grúzia szétszabdalásában partner oroszok nem hajlandóak beismerni, hogy a kaukázusi és a balkáni önállósodási törekvések bizony egy tőről fakadnak. Valamennyi esetben adott ugyanis az etnikai feltétel, a függetlenség akarásának kinyilvánítása, valamint az, hogy az önállóság útjára lépett területnek legyen legalább egy nagyhatalmi pártfogója: Koszovó esetében Washington és Brüsszel, Dél-Oszétia és Abházia esetében pedig Moszkva. Csakhogy ugyanezek a nagyhatalmak nem egy egységes nemzetközi jog, hanem saját geopolitikai érdekeik mentén alakítják ki álláspontjukat ebben a kérdésben, és éppen ez a következetlen politika sodorja őket egy újabb hidegháború felé. Ennek megakadályozását igazából nem segíti Hans-Gert Pöttering, az Európai Parlament elnökének kései beismerése sem, miszerint a grúziai válságot valójában Miheil Szaakasvili robbantotta ki a déloszét tartomány fővárosa, Chinvali lerohanásával. Ami persze nem jogosította föl Moszkvát arra a katonai agresszióra, amelynek következményeit most az Unió nem képes feldolgozni.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Bár politikai karrierjének, szánalmas közéleti megnyilvánulásainak egyszer s mindenkorra vége, a nagybányaiak számára is örök tanulságként kell szolgálnia, hogy soha többé ne szavazzanak bizalmat a polgármesterükhöz hasonló politikai brigantinak.
„Nagy tételben lehetne fogadni, hogy a választási évet követően, 2025-ben jön majd a nyugdíjemelés böjtje, amikor elő kell teremteni valahonnan az ehhez szükséges pénzt, ami csakis adóemelések formájában folyhat be, vagy esetleg hitelfelvétel útján”.
Magyar futballisták állnak sorfalat, megtapsolják román ellenfelüket, román szurkolók pedig éltetik Magyarország válogatottját? Ilyesmi eddig teljesen szürreálisnak tűnt, sci-fibe illő jelenetnek számított, erre tessék, mégis megtörténik.
Mihai Tîrnoveanu és magyargyűlölő bandája számára semmi sem drága, ezt számtalanszor bebizonyították a nacionalista szeánszok kísérte úzvölgyi temetődúlás, a magyar államfő nagykárolyi látogatása során tanúsított megnyilvánulásaik alkalmával.
Ukrajnai háború ide, infláció és gazdasági problémák oda, a romániai nyilvánosság és a politikum ismét csak talált egy olyan témát, amelyet a jelek szerint sokkal, de sokkal fontosabbnak tekint ezeknél.
Rövid időn belül két vaskos sallerbe is sikerült belefutnia a korábban legendásan hatékonynak tartott román diplomáciának.
Így, az Ukrajna ellen Oroszország által indított agresszió első évfordulóján a világ történéseire a legnagyobb befolyással bíró vezetők által tett nyilatkozatok alapján egy dolog jelenthető ki biztosan: a háború még jó ideig velünk marad.
Első látásra úgy tűnik, messze van az úzvölgyi katonatemető nyugalmához szükséges rendezés. A Csíkszentmárton község gondozásában lévő temetőben le kell bontani és eltakarítani az illegálisan felállított betonkereszteket. Akkor valójában mi a gond?
Azon valószínűleg kevesen lepődnek meg, hogy Moszkva szemét nagyon szúrja, hogy Moldovának Nyugat-barát, EU-csatlakozást célul kitűző kormánya van.
Elszörnyedve, részvéttel, szánakozással, a gyász érzésével követik az emberek szerte a világon a Törökországot és Szíriát sújtó pusztító erejű földrengés következményeit.
