A koreai atom

Persze szó sincs arról, hogy a Közel-Keleten harcoló amerikai erõket inkább a Koreai-félszigeten kellett volna bevetni. Viszont mindenképpen üdvösebb lett volna, ha a washingtoni stratégák ötletbörzéiken inkább az észak-koreai helyzet kezelésére fordították volna problémamegoldó kapacitásuk jelentõs hányadát. Igaz, ott nincs olaj, így aztán az is érthetõ, miért inkább Iránt zaklatták eddig atomlétesítményei miatt.
Most viszont helyzet van: a Távol-Keleten megváltoztak az erõviszonyok, már nem Kína az egyetlen atomhatalom a térségben. Ez pedig ugyanúgy bosszantja az egyébként szintén kommunista – igaz, nem a phenjanihoz hasonlóan sztálinista – pekingi vezetõket, mint Dél-Koreát és Japánt, miközben utóbbiaknak jóval több félnivalójuk van az észak-koreai diktátortól.
Az eddigi halogatás következményei egyelõre beláthatatlanok, a nemzetközi szankciók nem bizonyultak hatékonynak, szigorításuk ebben a helyzetben már körülbelül annyit használ, mint halottnak az aszpirin. A továbbiakban nem kizárt, hogy Japán saját biztonsága érdekében átértékeli eddig meglehetõsen visszafogott fegyverkezési politikáját, mint ahogy az sem, hogy Dél-Korea is fokozza a katonai készültséget. Igaz, a katonai megoldás fõleg Peking miatt problémás, Kína ugyanis nehezen nyelné le, hogy az Egyesült Államok legközelebbi szövetségesei a határai
mentén beavatkozzanak. Úgyhogy jelenleg zajlik a groteszk taktikázás: miközben Phenjan épp az eddigi szankciók feloldása érdekében zsarolja atomfegyver létrehozásának lehetõségével a világot, az ENSZ BT épp a büntetõintézkedések szigorítását javasolja.
Biztosnak tûnõ megoldás egyelõre nincs. Talán az változtathatna a helyzeten, ha Észak-Koreában váratlanul jelentõs olajmezõket fedeznének fel.E folyamat jelentõsége – a deklarált célok felõl nézve – vélhetõleg csak néhány hónap múltán lenne körvonalazható, ámde már most felvethetõ egy olyan kérdés, amely más fényben világíthatja meg az összeborulást. Az elõrehozott választások sokat lebegtetett témája nem tekinthetõ lezártnak, Románia EU-csatlakozása után vélhetõen sor kerül az idõ elõtti megmérettetésre. Számos jel utal arra, hogy a bukaresti vezetés az uniós csatlakozás után megszabadulna az RMDSZ-tõl, a szövetségnek így tehát „bele kell húznia”, és minél több szavazatot kell begyûjtenie. Így azok szimpátiáját is vissza kell szereznie, akiknek rokonszenve az elmúlt években az SZNT, az MPSZ vagy az EMNT kezdeményezései felé irányult. Mindennek pedig az a legegyszerûbb módja, ha a szövetség kifogja a szelet ellenzéke vitorlájából, és nemcsak átveszi fogalomtárát és célkitûzéseit, hanem néhol rá is licitál. Jóval nagyobb országos visszhangot kelt – és nagyobb fontosságot sejtet –, ha nem Csapó József, hanem Markó Béla kormányfõhelyettes követeli a Székelyföld területi autonómiáját, és javasolja a Székelyföldi Egyeztetõ Fórum létrehozását.
Ugyanakkor a közeledés során az SZNT és az MPSZ olyan helyzetbe kerülhet, amelyben vagy vállalja az egységeszme új verzióját, és idomulni kényszerül szövetségeséhez, vagy pedig tisztátalannak bélyegez minden olyan kezdeményezést, amely az RMDSZ részérõl érkezik, vállalva ezzel a kockázatot, hogy a fürdõvízzel együtt a gyereket is kiönti. Nagy dilemma ez, és a folyamat még csak épphogy beindult.