Így van ez még akkor is, ha Vlagyimir Putyin továbbra is a Washington által Közép-Európába telepíteni szándékozott rakétavédelmi rendszer ellen emelt szót, és ismét bírálta a NATO bővítését.
Az orosz elnök beszédének azon elemei, amelyek kompromisszumkészségről tesznek tanúbizonyságot, valamint az, hogy beleegyezett az afganisztáni NATO-erők utánpótlásainak Oroszországon keresztül való szállításába, azt jelzik ugyanis, hogy Moszkva nem akar fejjel a falnak rohanni. A korábbi kardcsörtetés, a konfliktuskereső retorika meghozta gyümölcsét, a Nyugat immár ismét egyenrangú félként tárgyalt a kilencvenes években leírt moszkvai vezetőkkel, és az orosz érzékenységre való tekintettel jegelték egyelőre Ukrajna és Grúzia NATO-felvételét.
Oroszország ugyanakkor a dinamikus gazdasági fejlődés ellenére még korántsem rendelkezik akkora erővel, amekkorával vezetői szeretnék, sem gazdasági, sem katonai téren. Az ország gazdasága ugyanis az energiahordozók világpiaci árának növekedése miatti konjunktúra következtében támadt fel, ám elemzők már korábban figyelmeztettek, hogy hosszú távon veszélyes lehet, ha a kőolaj- és a földgázkitermelés mellett nem kezdik el sürgősen más ipari szegmensek, valamint a modern technológiák kifejlesztésére irányuló kutatás fejlesztését. Ráadásul nyilvánvaló: hiába rendelkezik Oroszország jelentős energiahordozó-készletekkel, ha agresszív magatartásával elmarja a potenciális ügyfeleket.
A NATO sem érhetett volna el sokkal többet a hétvégi diplomáciai nagyüzemen. A katonai szövetség egyelőre nem jutott az útkeresési fázis végére. Igaz, hogy immár politikai közösséggé is vált, ám továbbra sem világos, hogy néhány általános elven kívül mi lehet a konkrét szerepe – főképp amiatt, hogy kiderült: akárcsak az EU-ban, itt is jelentős érdekellentétek feszülnek a tagok között. A mostani csúcs pozitív hozadéka, hogy mindez nyilvánvalóvá vált – már ha az érintettek képesek lesznek levonni a megfelelő tanulságokat.
Bár politikai karrierjének, szánalmas közéleti megnyilvánulásainak egyszer s mindenkorra vége, a nagybányaiak számára is örök tanulságként kell szolgálnia, hogy soha többé ne szavazzanak bizalmat a polgármesterükhöz hasonló politikai brigantinak.
„Nagy tételben lehetne fogadni, hogy a választási évet követően, 2025-ben jön majd a nyugdíjemelés böjtje, amikor elő kell teremteni valahonnan az ehhez szükséges pénzt, ami csakis adóemelések formájában folyhat be, vagy esetleg hitelfelvétel útján”.
Magyar futballisták állnak sorfalat, megtapsolják román ellenfelüket, román szurkolók pedig éltetik Magyarország válogatottját? Ilyesmi eddig teljesen szürreálisnak tűnt, sci-fibe illő jelenetnek számított, erre tessék, mégis megtörténik.
Mihai Tîrnoveanu és magyargyűlölő bandája számára semmi sem drága, ezt számtalanszor bebizonyították a nacionalista szeánszok kísérte úzvölgyi temetődúlás, a magyar államfő nagykárolyi látogatása során tanúsított megnyilvánulásaik alkalmával.
Ukrajnai háború ide, infláció és gazdasági problémák oda, a romániai nyilvánosság és a politikum ismét csak talált egy olyan témát, amelyet a jelek szerint sokkal, de sokkal fontosabbnak tekint ezeknél.
Rövid időn belül két vaskos sallerbe is sikerült belefutnia a korábban legendásan hatékonynak tartott román diplomáciának.
Így, az Ukrajna ellen Oroszország által indított agresszió első évfordulóján a világ történéseire a legnagyobb befolyással bíró vezetők által tett nyilatkozatok alapján egy dolog jelenthető ki biztosan: a háború még jó ideig velünk marad.
Első látásra úgy tűnik, messze van az úzvölgyi katonatemető nyugalmához szükséges rendezés. A Csíkszentmárton község gondozásában lévő temetőben le kell bontani és eltakarítani az illegálisan felállított betonkereszteket. Akkor valójában mi a gond?
Azon valószínűleg kevesen lepődnek meg, hogy Moszkva szemét nagyon szúrja, hogy Moldovának Nyugat-barát, EU-csatlakozást célul kitűző kormánya van.
Elszörnyedve, részvéttel, szánakozással, a gyász érzésével követik az emberek szerte a világon a Törökországot és Szíriát sújtó pusztító erejű földrengés következményeit.