2009. április 09., 11:272009. április 09., 11:27
Szóval a két és fél éves lányom már-már tökéletesen uralja az anyanyelvét, mindenképpen túllépett már a kísérletezések botladozó, és éppen ezért roppant kreatív korszakán. Most nem kell engem félreérteni, se pálcát törni fölöttem, persze örülök, sőt büszke vagyok, hogy a gyermek beszéli a tőlem kapott nyelvet, de amikor senki sem lát, és amikor képes vagyok teljesen szembenézni önmagammal, akkor bizony sajnálom mosolyogtató, néha kimondottan jó hangzású próbálkozásait. Nagyon tetszett például, amikor a hajlékony hangzású „lablát” gurított felém, majd kattogtatva „lekémpékezett”, hogy legyen mit betenni a családi fotóalbumba. Okosan tudta, hogy ami elmúlt az nem holnap, hanem a keményen dörrenő „temmak” volt. Sohase bánta, ha a cica „megkarmászta”, de kicsit mindig szomorú, ha anya-apa elment „dolgozába”. Ha kukucskált azt mondta: kucsu. Saját magát Zöldhamunak, a hüvelykujját a „vadászujjának” hívta. A vadászujj az „ez elment vadászni” kiszámolóból ered, a Zöldhamu eredetét azóta sem tudtuk kideríteni. Ezek a „zsófizmusok” bevonultak a család szóhasználatába. De már egyre inkább csak apa-anya él velük, a kishölgy azt mondja: mindazonáltal. Amikor még ennél is sokkal kisebb volt, gyakran vittük a közeli faluba, Árkosra, ahol lassan-lassan épült a házunk. Annyira nem szerette, mert állandó süvöltő kiáltások óvták minden lépését a betonkeverőtől, a kiálló szögtől, az alattomos gödröktől, a rozsdás vasaktól. De jött, mert vittük és megtanulta: Árkos. Majd amikor meglátott a városban egy másik épülő házat, ugyanolyan vakolatlant és cseréptelent, diadalittasan kiáltott fel: Árkos! Aztán az árkosi ház is elkészült, otthon lett belőle, ahová a fáradt, az álmos, a síró, a megbántott Zsófi mindig vágyik. A napokban késő estig szomszédoltunk. A közvetlen mellettünk, tehát ugyancsak Árkoson lakók hatalmas vonzereje Zsófi számára a szinte vele egyidős kislány. A hancúrozástól kimerült apró-cseprő, álomfátyolos bociszemekkel bújt hozzám, és súgta: menjünk Árkosra.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.
Maximális fokozatra kapcsolt a romániai államfőválasztás kampánya.
Valljuk be: igazából inkább akkor lepődtünk volna meg, ha a román hatóságok a múlt heti kolozsvári incidens nyomán készségesen beismerik, hogy egy román férfi annak nemzetisége miatt bántalmazott egy magyar fiatalt.
A Magyar értelmező kéziszótár a címben szereplő szösszenet fogalmát így határozza meg: „nagyon rövid vázlat, töredékszerű írói mű”.
Persze sejthető volt, hogy kutya nehéz lesz Ukrajnában nem hogy békét, de akár csak fegyverszünetet teremteni – de csak most látszik igazán, mennyire az. Főleg úgy, hogy Európa gyökeresen más módon szeretné elérni, mint Donald Trump.
Emil Boc sokáig nem tért magához a multikulturalitás reklámarcaként vigyorgó városképét orrba vágó ökölcsapástól, és napokon keresztül azon morfondírozott a hirtelen köré épült szorító sarkában, hogy ezt a telitalálatot hogyan magyarázza ki.
Látogatottsági adatok