2009. április 09., 11:272009. április 09., 11:27
Szóval a két és fél éves lányom már-már tökéletesen uralja az anyanyelvét, mindenképpen túllépett már a kísérletezések botladozó, és éppen ezért roppant kreatív korszakán. Most nem kell engem félreérteni, se pálcát törni fölöttem, persze örülök, sőt büszke vagyok, hogy a gyermek beszéli a tőlem kapott nyelvet, de amikor senki sem lát, és amikor képes vagyok teljesen szembenézni önmagammal, akkor bizony sajnálom mosolyogtató, néha kimondottan jó hangzású próbálkozásait. Nagyon tetszett például, amikor a hajlékony hangzású „lablát” gurított felém, majd kattogtatva „lekémpékezett”, hogy legyen mit betenni a családi fotóalbumba. Okosan tudta, hogy ami elmúlt az nem holnap, hanem a keményen dörrenő „temmak” volt. Sohase bánta, ha a cica „megkarmászta”, de kicsit mindig szomorú, ha anya-apa elment „dolgozába”. Ha kukucskált azt mondta: kucsu. Saját magát Zöldhamunak, a hüvelykujját a „vadászujjának” hívta. A vadászujj az „ez elment vadászni” kiszámolóból ered, a Zöldhamu eredetét azóta sem tudtuk kideríteni. Ezek a „zsófizmusok” bevonultak a család szóhasználatába. De már egyre inkább csak apa-anya él velük, a kishölgy azt mondja: mindazonáltal. Amikor még ennél is sokkal kisebb volt, gyakran vittük a közeli faluba, Árkosra, ahol lassan-lassan épült a házunk. Annyira nem szerette, mert állandó süvöltő kiáltások óvták minden lépését a betonkeverőtől, a kiálló szögtől, az alattomos gödröktől, a rozsdás vasaktól. De jött, mert vittük és megtanulta: Árkos. Majd amikor meglátott a városban egy másik épülő házat, ugyanolyan vakolatlant és cseréptelent, diadalittasan kiáltott fel: Árkos! Aztán az árkosi ház is elkészült, otthon lett belőle, ahová a fáradt, az álmos, a síró, a megbántott Zsófi mindig vágyik. A napokban késő estig szomszédoltunk. A közvetlen mellettünk, tehát ugyancsak Árkoson lakók hatalmas vonzereje Zsófi számára a szinte vele egyidős kislány. A hancúrozástól kimerült apró-cseprő, álomfátyolos bociszemekkel bújt hozzám, és súgta: menjünk Árkosra.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.