Virtuális vandálok

Az első kijelentés igazságtartalmát nem is kérdőjelezem meg, hiszen vitathatatlan: ha nincs a film első öt percében minimum egy hulla, a többség továbbkapcsol, hiszen már valószínű, hogy vagy valamilyen csöpögős romantikus filmről, vagy gagyi vígjátékról, vagy – isten ments – művészfilmről lehet szó. A tévéhíradókban nagyrészt a véres híreket mondják be először – valahol ezt is értem, hiszen ennek alternatívái általában a senkit nem érdeklő parlamenti események vagy törvénytervezetek.

Az internet? Nem is kérdés: pont olyan véres és erőszakos, mint a valóság. Mindehhez még számítsuk hozzá, hogy a fiatalok nagy része nem a „csoportosíts három azonos színű buborékot” típusú számítógépes játékokkal szórakozik, hanem olyanokkal, amelyekből bizony fröcsög a vér. Én magam sem vagyok semmivel sem kevésbé „bűnös”, mint a többi korombeli vagy nálam fiatalabb: minden valamit érő horrorfilmet megnéztem az utóbbi másfél évtizedben, és a zene, amit általában hallgatok, legtöbbször nem hárfamuzsika (hogy enyhén fejezzem ki magam). Érdekes módon mégsem jutott eszembe soha, hogy felgyűlt dühömet a valóságban agresszív tettekkel vezessem le.

Vajon mi vitte rá tettére például azt a fiatalembert, aki valamelyik este úgy megharagudott a 11-es buszra, hogy két rúgással ripityára törte az egyik ajtaját? Vajon csúnya zenét hallgatott? Lövöldözős játékokat játszott? Ilyen esetekről egyébként egyre többet hallani a mi kis városunkban.

A buszmegállóban például, ahol le szoktam szállni, mindig lerúgja valaki a kukát, az illetékesek meg hetente visszarakják. A padok deszkáit rendszeresen letörik valakik, a virágcserepeknek esélyük sincs – egyeseket minden idegesít, ami köztulajdon. Valamiért az az érzésem, hogy mindannyian jobban jártunk volna, ha ezek a kölykök inkább otthon játsszák a számítógépükön az aktuális véres-lövöldözős zsugát, mint hogy a való világban képzeljék azt, hogy amit tesznek, annak semmilyen következménye nincs, és senki nem fizet érte.

Mert az, hogy megértsék, a valóság nem virtuális, a buszajtó valódi pénzbe kerül, és a padokra valódi emberek szeretnének leülni, nem a mozin vagy a számítógépeken, hanem a gyerekszobán múlik.