Ráadásul ez utóbbit az Egyesült Államok magatartása élezte ki. Nancy Pelosi, a washingtoni képviselőház demokrata elnökének tajvani látogatása – amelyet Kína hevesen ellenzett – példátlan intenzitású katonai erődemonstrációt váltott ki Peking részéről, a híradások már Tajvan elleni kínai tengeri blokád, sőt invázió lehetőségéről szólnak. Persze arról szó sincs, hogy Peking kizárólag a Pelosi-látogatás miatt döntött volna úgy, hogy le akarja rohanni Tajvant.

Már csak azért sem, mert Kína régóta nem titkolt szándéka az úgynevezett újraegyesítés. A sziget ugyanis 1949-ig Kína része volt, akkor vonultak oda vissza a Csang Kaj-sek vezetésével a Mao kommunistáitól a polgárháborúban vereséget szenvedő nemzeti erők. Tajvan ma is Kínai Köztársaságként hivatkozik önmagára, és a demokratikus kínai államiság megtestesítőjeként tekintett rá a nyugati országok nagy része mindaddig, amíg el nem kezdődött a közeledés az Egyesült Államok és Peking között. Ennek eredményeként Washington is a tajvani helyett a pekingi vezetést ismeri el Kína hivatalos kormányaként és képviselőjeként, és nem vonja kétségbe, hogy Tajvan Kína területe – ugyanakkor azt határozottan ellenzi, hogy a kommunista szuperhatalom erőszakkal, a tajvaniak beleegyezése nélkül akarja bekebelezni a szigetet.

Amit most látunk, az a globális befolyási övezetekért vívott küzdelem, amibe Kína most nagy erővel jelentkezett be.

Ehhez nem árt ismerni, mi mozgatja a kínai kommunista vezetés tagjait. Ők ugyanis úgy tekintenek a jelenlegi helyzetre, hogy Kína a szégyen évszázadának nevezett időszak után – amely az 1800-as évek közepén megvívott ópiumháborúk utáni, az ország számára megalázó, a nyugati országok félgyarmatává válást jelentő békekötésektől a kommunisták 1949-es gőzelméig tartó időt jelöli – megpróbálja visszaszerezni azt a helyet a térségben, illetve a világban, amely saját felfogása szerint megilleti a több ezer éves birodalmat.

E doktrína része az is, hogy Peking nem fogad el egy olyan világrendet, amelyet nélküle dolgoztak ki. Ennek megalapozásához pedig az elmúlt másfél-két évtizedben nagy energiákat fektetett be hadereje fejlesztésébe.

A helyzet hasonló az 1930-as, 40-es évekhez, amikor Japán lépett fel kihívóként az Egyesült Államok csendes-óceáni térségbeli hegemóniájával szemben – akkor többévnyi háború és két atombomba kellett ahhoz, hogy Amerika fenntartsa befolyását a régióban. A kérdés most az, hogy a felek meddig hajlandóak feszíteni a húrt. Illetve hogy Washington részéről szerencsés lépés volt-e a Peking által ellenlépésért kiáltó provokációnak tekintett Pelosi-látogatás egy olyan időpontban, amikor az Egyesült Államok anyagi erőforrásainak jelentős részét az oroszok ellen harcoló ukrán haderő finanszírozása, az ukrán hadsereg amerikai fegyverekkel való ellátása köti le.

Magyarán: nem biztos, hogy jó ötlet volt azt kockáztatni, hogy két fronton kelljen helyt állnia – amelyek közül a távol-keleti akár valódi háborús konfliktussá fajulhat Kína és Amerika között.

Jó lett volna felidézni az Egyesült Államok 70-es évek elején alkalmazott külpolitikai doktrínáját, amely Henry Kissinger nevéhez fűződik, és amelynek egyik alapelve az volt, hogy nem ajánlatos egyszerre két erős ellenféllel hadakozni. Ehelyett az egyikükhöz meg kell próbálni közeledni, és lehetőleg ki kell játszani őket egymás ellen. Ez vezetett ahhoz, hogy az egymással is rivalizáló két kommunista hatalom, a Szovjetunió és Kína közül az Egyesült Államok utóbbihoz kezdett közeledni, és a pingpongdiplomácia révén sikerült elérni a nyitást. Persze ezzel csupán jegelték a tajvani konfliktust, de azt el lehetett kerülni, hogy Moszkva és Peking esetleg közeledni próbáljon egymáshoz.

Egyértelmű, hogy Washington ma Kínát tekinti nagyobb fenyegetésnek, ugyanakkor az Ukrajna elleni orosz invázió felborította a számításokat, és most az oroszok visszaverése érdekében öntik a dollármilliárdokat, illetve a fegyvereket Ukrajnába. Éppen ezért mindent meg kellett volna tenni annak érdekében, hogy Kína semleges maradjon. Így viszont nőtt az esély arra, hogy az ellenségem ellensége a barátom elv alapján Moszkva mellé áll, és fegyverekkel támogatja.

A legrosszabb forgatókönyv az lenne, ha megpróbálná megszállni Tajvant, hiszen Washington jelezte, hogy ebben az esetben fegyveresen avatkozna közbe. Ez pedig világháborút eredményezhet. Ennek elkerülése mindannyiunk érdeke – a kérdés az, mi jár a világ legnagyobb haderejével rendelkező és ezért a világbéke megőrzésében legnagyobb felelősséggel rendelkező Egyesült Államok vezetőinek a fejében.