Bár mi még nem tartunk ott, hogy efféle robotok kapjanak helyet az életünkben, az elmagányosodás egyre szélesebb körben érvényesülő jelensége – amiről már jóval a járvány előtt is sokat lehetett hallani – határozottan felerősödött. Egyébként nehéz is lenne felsorolni, hogy gazdasági, társadalmi tekintetben, életünk megannyi területén mi mindenben változtatta meg mindennapi életünket a pandémia. A jelek szerint pedig a jövőben is átrendezi életünket, társas kapcsolatainkat, utazási, szórakozási lehetőségeinket, ünnep- és mindennapjainkat, a kultúrához való viszonyunkat: arra, hogy a „vírus előtti” életünk egyhamar visszatér, egyelőre naivság lenne számítani.

Az elmagányosodást társadalmi, közösségi és egyéni szinten is bárki közvetlenül tapasztalhatta. Egyetlen generáció sem képez kivételt: bizonyos fokú elszigeteltségbe kényszerül az iskolások, a fiatalabb felnőttek, a középkorúak nemzedéke, és persze az idősek is. A „vörös zónába” került településeken – márpedig egyre több város, falu számít nagymértékben fertőzöttnek – képernyőn keresztül, szobája magányában bámulja egymás arcát diák és tanár, rengeteg cégnél, intézményben rendelnek el távmunkát, így megszűntek az élő, napi találkozások. Bezártak a szórakozóhelyek, a kulturális intézmények, tehát a közösségi élet, az emberek közti személyes kapcsolattartás is jórészt a virtuális térbe szorult. És az idősek esetében – ők számítanak a leginkább veszélyeztetett korosztálynak – talán még erőteljesebben lép fel az elszigeteltség, kapcsolataikat alig-alig tarthatják személyesen.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a járványhelyzet bő féléves mérlege pszichológusok, pszichiáterek szerint az is, hogy a mindennapi feszültséget, félelemérzést, a feszültséget és magányt sokan úgy igyekeznek semlegesíteni, hogy nyugtatót szednek, többet dohányoznak, többször nyúlnak a pohárhoz, és többet is esznek.

Azonban ha megpróbáljuk nem pusztán veszteségként értelmezni életünk átalakulását, akkor felfigyelhetünk arra is, bizony van szerencse is a szerencsétlenségben. A járvány előtti időkben sokszor emlegették, hogy a technika vívmányai, az infokommunikációs eszközök – azon túl, hogy megvannak a vitathatatlan előnyeik – felerősíthetik az elszemélytelenedést, elidegenedést, magányosodást. Azonban úgy tűnik, mégsem ördögtől valók: jelenleg paradox módon épp az emberi kapcsolatok megőrzésében váltak nélkülözhetetlenné. Mert az is hozadéka az elmúlt hónapoknak, hogy egyre többen tanultak meg élni ezekkel az eszközökkel. Így ha kényszerűségből nem is közeledhetünk térben egymáshoz, épp az infokommunikációnak köszönhetően érezhetjük azt: mégsem vagyunk egyedül.