Véres virradattal a magyar–román együttélés ellen

Azért, hogy minél többen hozzájussanak a magyarság ellen uszító szöveghez, a „művet” nem könyvesboltokban árusítják, hanem újságosbódékban és online terjesztik. Szülővárosomban, a fekete márciust 1990-ben elszenvedő Marosvásárhelyen pillanatok alatt szétkapkodták, Bukarestből kellett megrendeljem azt a példányt, amelynek elolvasása – a valóság ismeretében – tiszta mazochizmus.

A szerzők azzal indítanak, hogy elmagyarázták, a kötet címe az 1920-ban a „tenger nélküli admirális”, Horthy Miklós által megfogalmazott területi revíziós terv elnevezését idézi. Olvasatukban a tökkelütöttként ábrázolt magyar politikusok nemcsak Erdélyt, a Felvidéket stb. szerették volna Magyarországhoz visszacsatolni, hanem Grazot és Bécset is (??). A magyar politikai vezetés „szerencséjére” az osztrák–magyar hadseregben kiképzett profi katonatisztek megakadályozták a Virradat-terv szerint indítandó reménytelen katonai kalandot. A Virradatban elképzelteket a bécsi „diktátumok” ideiglenesen és részlegesen megvalósították, de a második világháború utáni békeszerződések visszaállították a trianoni határokat.

És itt jön az újabb, elképesztő csavar: a magyarok sohasem mondtak le a Virradat megvalósításáról, ebből kifolyólag a horthysta revíziós elképzeléseket felkarolta a szovjet KGB által kiképzett magyarországi kommunista hármasfogat, Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök, Németh Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter.

Hogy megakadályozzák a Magyar Szocialista Párt térvesztését, a kágébések szovjet ügynökökkel karöltve a bicskei táborban kiképzett turistának álcázott „leventékkel” és a szövetséges romákkal együtt kirobbantották az 1989. decemberi temesvári „zavargásokat” és az 1990-es marosvásárhelyi fekete márciust.

Számomra teljesen érthetetlen, ez a szekus társaság hogyan volt képes bizonyított tényként leírni azt, hogy a három „kágébés kommunista” azt képzelte, a Német Demokratikus Köztársaság felszámolásához, a német egyesítéshez nyújtott magyar segítségért a Szovjetunió hálából visszacsatolja Erdélyt. Szerintük Mihail Gorbacsov szovjet elnök józanságának köszönhető, hogy a visszacsatolás nem jött létre…

Azt is előadják, hogy a marosvásárhelyi fekete márciusról a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság (CNSAS) levéltárában található 1989–1990-es, „ellen­őrzött”, hiteles dokumentumok bizonyítják, hogy az említett magyarországi kágébéseken, valamint Kárpáti Ferenc hadügyminiszteren és ÁVO-sokon kívül két velük együttműködő romániai KGB-ügynök, Király Károly és a 104 éves Mihai Șora, az 1989 decemberében alakult Petre Roman-kormány tanügyminisztere, a Francia Kommunista Párt volt tagja is tevőlegesen hozzájárult a véres etnikai konfliktus kitöréséhez.

Állítólag véleményüket alátámasztja, hogy ugyanebben az időszakban zavargások törtek ki Csehszlovákiában és Jugoszláviában is.

Joggal kérdezhetném: az 1989 karácsonyán hivatalosan megszüntetett Szekuritáte irattári anyaga milyen jogi alapon tartalmazza az 1990-es „hiteles” szekuritátés dokumentumokat is? Ioan Judea ezredes, a Marosvásárhelyi Nemzeti Megmentési Front elnöke, Sütő András Kossuth-, Herder- és állami díjas író megvakításának és a Görgény-völgyi román parasztok felfegyverzésének és beszállításának egyik felelőse Cumpăna lui martie (Marosvásárhely mérlege) című, 1991-ben kiadott emlékiratában eldicsekedte, az 1989. decemberi fordulattól a fekete márciusig szakadatlanul együttműködött a hivatalosan felszámolt Szekuritátéval. Köztudott, a szerzők által sokat emlegetett, a „leventéket”, a magyar terroristákat kiképző ÁVO-t az 1956-os magyarországi forradalom után megszüntették. Hasonló feladatot a 3/3-as ügyosztály látott el, de erről a szerzők bölcsen hallgatnak!

Azt az állítást, hogy a fekete márciust Budapest szervezte, méghozzá Király Károlynak, a Nicolae Ceaușescu pártfőtitkár és államelnök által halálba szánt ellenálló és Mihai Șora bukaresti tanügyminiszter hathatós közreműködésével, két fő érvvel próbálják alátámasztani. Király 1990. januári budapesti gyógykezelésével kapcsolatban Dorel Suciut, az uszításban gyászos szerepet betöltő marosvásárhelyi újságírót idézik. Szerinte az 1990. március 6-án Budapestről hazatért Király Károly nem is leukémiás kezelésen vett részt Magyarországon, hiszen még mindig él, tehát nem lehetett leukémiás. Azt valószínűsítik, hogy Király a Virradat-terv miatt utazott a magyar fővárosba. Valójában Király nem márciusban, hanem hetekkel korábban érkezett haza az arczsábája miatti tűrhetetlen fájdalmait gyógyító kezelésről – szerencsére szó sem volt a Suciuék által vizionált leukémiáról. Arról nem is beszélve, a leukémiából is ki lehet gyógyulni.

A másik érv még aljasabb, úgy szól, hogy 1990. március 20-án a Magyar Televízió Panoráma adása Sütő András-interjút sugárzott, amelyben a sértetlen író múlt időben beszélt a marosvásárhelyi véres etnikai összecsapásról, holott ő akkor már az „operációs asztalon” feküdt.

Sütő Andrást egy nappal korábban, március 19-én bántalmazták az RMDSZ-székházat megostromló, leitatott, félrevezetett, szervezetten beszállított román parasztok. A napokkal korábban rögzített interjút pedig szokás szerint félrefordították, félremagyarázták. Arról, hogyan is történt a bántalmazás, kik voltak az agresszorok, természetesen hallgatnak a szerzők! Azért, hogy az olvasók nehogy elgondolkozzanak, hogyan is került be a Görgény völgyéből Marosvásárhelyre Mihăilă Cofariu, az agyonmediatizált március 20-i román áldozat, történetét egyszerűen kicenzúrázták a Véres virradatból.

A Vatra Românească „kulturális” egyesület már március 15-én megrendelte azokat az autóbuszokat, amelyekkel március 19-én és 20-án beszállították Marosvásárhelyre a „tradicionális munkaeszközökkel” felfegyverzett román parasztokat. Nemzetiségük megállapításakor viszont „gender” műveletet hajtott végre a két mákvirág, Păcuraru és Bichir. Szó szerint idézek: „S-a organizat din localitățile județului a unor mase de simpatizanți, cu autobuze și camioane, în operațiune fiind implicați primari și funcționari publici etnici maghiari proaspăt numiți de FSN local, aflat sub influența lui Károly Király (164–165 old.). Vagyis

a „szimpatizánsok” tömegeit a megye településeiről autóbuszokkal és teherautókkal szervezetten szállították be a magyar etnikumú, Király Károly befolyása alatt álló polgármesterek és köztisztviselők.

A következő mondat pedig arról szól, hogy Berekméri József polgármester vezetésével a marosszentgyörgyiek lezárták a Régen–Marosvásárhely-országutat.

A két, egymás után következő mondatot kétféleképpen lehetne értelmezni: 1. a marosvásárhelyi magyarságot megtámadó román parasztok beszállítását magyar vezetők szervezték vagy 2. a marosszentgyörgyiek megakadályozták a magyar „szimpatizánsok” Marosvásárhelyre való bejutását. Ha így történt, mivel lehet magyarázni, hogy mégis elítélték őket? (A cselekményről, a 3 magyar és 3 magyar cigány elítéltről hosszasan értekeznek a szerzők.) Egyszóval, ez esetben is összeeszkábált hazugsággyűjteménnyel hülyítik az alulinformált román olvasókat.

Felidézem a Diszkriminációellenes Tanács hatáskörébe tartozó passzust is. „A puszták népe fiai, a magyar kémtevékenység kiötlői a tömegek manipulálását pásztori látomással valósítják meg: a kutyák összeterelik a nyájat, azután a pásztorok mutatják az utat (…) Azon elsősorban a birkák, a magyar nyelvű romák haladnak, akiket gyilkosságokra és gyújtogatásra toboroztak, pénzért vagy emigrációs ígéretekkel. Mögöttük a kutyák (a leventék), akiket Bicskén (sz. m.: ott volt a romániai menekültek tábora, a magyar „Traiskirchen”) képeztek ki, botokkal és emelőrudakkal a kezükben”. Hozzáfűzik, „Asklepios” álnevű magyar ügynök szorgalmasan jelenti Budapestnek, hogyan történik meg Erdély nyüvektől való megtisztítása, stb. (106 old.).

A manipuláció hiányos lenne, ha abban nem szerepelne „pastorul” László Tőkés. A szekuritátésok sohasem fogják neki megbocsátani egyik legnagyobb szakmai baklövésüket, hiszen nem mérték fel, hogy Temesváron Tőkést nem csak a „magyar irredenták” fogják védelmezni, hanem a teljes lakosság („ ne lőjetek, románok vagyunk”).

Néhányan közülük börtönbe is kerültek, ráadásul a népfelkelés sikere után a népharagtól a teljes szekuritátés állomány heteken keresztül hősiesen rettegett.

A szerzők szerint Tőkés László, a temesvári „zavargások” – szó sem lehet forradalomról, népfelkelésről – kirobbantója a magyar (és más) titkosszolgálat, valamint a Szekuritáté ügynöke, az ország ellensége stb. Kajánul megjegyzik, Tőkést ugyanazok az ÁVO-sok védték, mint a hírhedt Carlost, a sakált…

A román sajtó Szekuritáté/SRI befolyása alatt álló kiadványai nagyon pozitívan mutatták be ezt a hajmeresztő könyvet. A fő laudátorokkal – Dan Andronic és Sorin Roșca Stănescu, az Evenimentul Zilei bukaresti napilap hangadói – kapcsolatban az olvasókat azzal próbálom vigasztalni, hogy mindkét újságíró igazolt szekuritátés ügynök… volt (?).

Lehet, hogy lesznek olyanok, akik felteszik a kérdést: harmincegy évvel a marosvásárhelyi fekete március után Kincses Előd miért foglalkozik a témával, pláne egy ilyen nyilvánvalóan hazug könyv kapcsán? Válaszom: a normális román–magyar viszonyt nem lehet hazugságokra építeni. Mivel a román média évtizedek óta eltorzítja a tényeket, elhallgatja a magyar érveket, a magyar veszéllyel való riogatás továbbra is nagymértékben befolyásolja a közvéleményt. Mondanivalómat természetesen románul is ki fogom fejteni, és szándékaim szerint a hamis „legendákat” gyártó szerzők és laudátoraik ellen kártérítési pert fogunk indítani.

Kincses Előd

A szerző marosvásárhelyi ügyvéd