Méghozzá nem is akármilyen épületről van szó: az eredetileg a várost alapító királyról elnevezett főtéren álló Szent László-templomról. Arina Moș alpolgármester az 1741-ben befejezett barokk istenháza kapcsán azt bírta mondani, hogy annak felújítása még vonzóbbá teszi a belvárost, mivel a templomot évente számos turista látogatja meg. „Az egyházi épületek értékeinek kihangsúlyozása minden bizonnyal még több látogatót vonz majd, mivel régi, jelentős történelemmel és hagyományokkal rendelkező istenházákról van szó” – mondta az elöljáró.

A kijelentés valóságtartalma vitathatatlan, hiszen tény, hogy az ember szívesebben látogat el olyan városokba, ahol lepukkant, omladozó romok helyett igényesen felújított épületek és pezsgő kulturális, egyházi és társadalmi élet zajlik.

Ráadásul nem tartozom azok közé, akik a tervezett épület-, tér- vagy parkfelújítások kapcsán a konkrét tervek és a felújítani tervezett helyszín pontos történetének ismerete híján azonnal mindent elleneznek, mondván: valójában a város „magyar jellegének” eltüntetésén ügyködik a kizárólag románokból álló egypárti önkormányzat. Ebből ugyanis olyan kínos és nevetséges helyzetek álltak elő, mint például amikor a Szent László tér felújítása kapcsán sokan a „magyar múlt” eltüntetését panaszolták fel egy bukaresti építész által a Trianon utáni években tervezett, a román dominanciát kihangsúlyozni hivatott, oda nem illő újromán elemek felszámolása miatt.

Az alpolgármester mostani kijelentése mégis állatorvosi lóként illusztrálja, mi a baj a jelenlegi önkormányzat hozzáállásával. A jelek szerint ugyanis a Kárpátokon túlról, más erdélyi megyékből vagy akár csak Belényes környékéről betelepített családokból származó, a harmincas-negyvenes korosztályba tartozó, képzett románok jó része hiába született már itt, és hiába került vezető pozíciókba, még mindig nem értik, nem érzik, miről szól a város – ami annyiban talán érthető, hogy a román kultúrában, történelemben minimális volt a szerepe.

Kicsit olyan ez a hozzáállás, mint egy, a gyarmatokra a távoli gyarmattartó országból beejtőernyőzött helytartóé, aki a helyi viszonyokkal alig van tisztában, és annyira nem is kíváncsi rájuk. Az egyetlen szempontja az, hogy az adott körülmények között az állomáshelye a lehető legnagyobb profitot termelje ki.

Akik így állnak hozzá a dolgokhoz, nem fogják fel, hogy a belvárosi ingatlanok a polgárok jelentős része számára nem csupán tetszetős, színes, de üres díszletek, amelyek arra jók, hogy felújítva idegeneknek mutogassuk őket, azt remélve, hogy cserében sok pénzt hagynak a városban, hanem a saját közösségük, sok esetben közeli ismerőseik, családjuk történelmi emlékeit hordozó épületek. És nem csupán történelmük van, hanem jelenük és jövőjük is, hiszen – bármennyire is elcsodálkozik ezen az alpolgármester – például a barokk vagy klasszicista templomokat a váradiak ma is arra használják, amire építették őket: istentiszteletek, illetve esküvők, keresztelők és más ünnepségek megtartására.

Vagyis a Szent László-templom felújítását elsősorban nem azért kell üdvözölnie az önkormányzatnak, mert majd jól mutat az idegenforgalmi vásárokon terjesztett városnépszerűsítő brosúrákban, hanem azért, mert a városban élő, a városkasszába nem is csekély adót befizető római katolikus magyar polgárok ezt megérdemlik. És ugyanez igaz bármely fontos műemlék épületre.

Ezért a közismert Magyar vagyok, nem turista szlogent átfogalmazva felhívnám az illetékesek figyelmét arra az egyébként minden normálisan gondolkodó ember számára nyilvánvaló tényre, hogy a váradi adófizető polgárok legalább akkora tiszteletet és törődést érdemelnek, mint azok, akik néhány napra látogatnak ide. Az alpolgármester asszony részéről éppen ezért az lenne a minimálisan elvárható gesztus, hogy bocsánatot kérjen – nem csupán a Szent László-templom híveitől, hanem az egész, őshonos nagyváradi magyar közösségtől, sőt az összes váradi polgártól.

Az önkormányzat részéről pedig az – és ez általános érvényű minden településre nézve a Partiumban, Erdélyben és a Bánságban –, hogy miközben az idegenforgalmi fejlesztésekre is odafigyel, elsősorban a helyi polgárok igényeinek akarjon megfelelni, az ő szükségleteik szerint alakítsa ki a városfejlesztési terveket.

Nemzetiségtől függetlenül, de persze, ahol indokolt, a sajátos nemzetiségi igényeknek megfelelően.