2009. december 24., 09:482009. december 24., 09:48
Talpraesettebb ismerőseim már ősszel meg is vásárolták a fa alá valót mindenkinek, én viszont közismert halogatótehetségemmel erre sem szakítottam időt. Nap mint nap elálmodoztam, ki minek örül majd csillogó szemmel, ahhoz viszont már rest voltam, hogy egy órát szakítsak arra, hogy meg is vásároljak egy-két apróságot. A takarítás is jó ideje várat magára. Sütés-főzés? Isten ments, szenteste két szülőpárnál fogyasztjuk majd a menüt, és minden bizonnyal a \"pakk\" sem marad el.
Szomszédaink időközben a mifelénk megszokott buzgalommal díszítgetik az ablakot. Égősorok, valószínűtlen színekben pompázó giccsek lepik el a panelházak ablakait. Némelyik olyan intenzitással villódzik, hogy azt sem értem, hogyan képesek aludni mellette. Követ nem vethetek rájuk, hiszen én ennyire sem voltam képes, de egy-egy rosszmájú megjegyzés akaratlanul is megfogalmazódott bennem.
Múlt héten aztán lehullt a hó. Temesvár, ahol a hét nagy részét töltöttem, fehér takaró alá bújt, eltakarta a koszorúkat és a koszorúzókat, kioltotta a mécseseket, hazakergette a térről az emlékezőket. A hazautat majdnem meghiúsította: egy kamion keresztbeállt az országúton a félméteres hó miatt, így elindulni sem volt érdemes. Mire megnyitották az utat, késő este volt, és a hófehérré vált burkolaton lassan, csúszkálva közlekedtek az autók. Karácsony szelleme még mindig késett, jött helyette a stressz újra. Ötvennel zötykölődve talán egyszer hazaérünk. És ekkor rám néztek a kis falvak ablakai. Hol gyertya égett benn, hol a tornácon villogtak az apró égők, hol a kerti fenyőfák csillogtak az egyszerű díszek alatt. A még mindig kitartó hózáporban mindent belepett a porcukor: a háztetőket, a kerítéseket, a hónapok óta kopáran szomorkodó fákat. Otthonom díszítetlenül, kitakarítatlanul várt, épp úgy, ahogy otthagytam, benne a kedvesem, egy aznap látott film varázsában, véget nem érő lelkesedéssel magyarázva. Az ünnep csendesen lepett meg, koszorú és sütemény nélkül. Mégis ott volt, és ott is maradt.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.