A hagyományos bal- és jobboldal politikusainak esélyük sem volt: a szocialisták jelöltje az elmúlt évek kormányzati kudarcai, a jobboldali François Fillon pedig – aki korábban az elnökválasztás biztos győztesének tűnt – a felesége fiktív parlamenti alkalmazása miatt kirobbant botrányba bukott bele.

A szavazók jelentős része úgy döntött, hogy a nagypolitikában viszonylag újnak számító, de kormánytapasztalattal már rendelkező Emmanuel Macronnak szavaz bizalmat. Macront centristaként határozzák meg, bár korábban két évig a szocialista kormány gazdasági minisztere volt. Ugyanakkor gazdasági elképzelései inkább a hagyományos jobboldali, liberális irányzatot képviselik – ezért is kapott sok bírálatot a szocialisták részéről, és ezért is hozott létre saját mozgalmat a harcias En Marche!, azaz Indulás! néven.

A fiatal, bár mérsékelten karizmatikus politikus ugyanakkor sötét ló, hiszen mozgalmának igazi társadalmi beágyazottsága nincs, a rá adott voksok inkább azon franciák protestszavazatai, akik nem kértek ugyan a hagyományos bal- és jobboldalból, de a populista, egyesek által szélsőjobboldalinak bélyegzett Marine Le Pent sem akarják az Élysée-palotában látni. Macron ugyanis – amellett, hogy hazafiságát hangsúlyozza – nem használt Európai Unió-ellenes retorikát, nem az EU-t okolja minden nehézségért, sőt nem csupán gazdasági ügyekben, hanem más kérdésekben is – mint a bevándorlás ügye – inkább liberális. Így az EU jövője miatt aggódó, az Unió megmaradásáért szurkoló Franciaországon kívüli erők is neki szorítanak.

Ellentétben Marine Le Pennel, a Nemzeti Front jelöltjével, aki első lépésként lemondana az euróról, mivel a közös európai fizetőeszköz megléte álláspontja szerint gazdaságilag kizárólag Németországnak kedvező. Ezt követően – amennyiben nem sikerül mélyreható reformokat elérni a szervezeten belüek, és nem veszik fel hatékonyan a küzdelmet az illegális bevándorlás és a terrorizmus ellen – népszavazást írna ki az EU-ból való kilépésről. Egy ilyen fejlemény alapjaiban rengetné meg a Brexit miatt már amúgy is gyengélkedő uniós építményt, és valószínűleg már rövid távon is a széthullásához és az európai gazdasági és politikai befolyás szertefoszlásához vezetne.

Ugyanakkor Le Pennek abban igaza van, hogy az EU alapos reformra szorul, először is azt kéne végre eldönteni, hogy mi legyen: gazdasági alapon szerveződő laza szövetség vagy mélyebben integrált tagokból álló, globális nagyhatalmi státusra pályázó entitás, amely egységesen lép fel a lényeges nemzetközi ügyekben. Esetleg ezeknek valamely, minden tagállam számára kedvező ötvözete. A mostani, a migráció és a terrorizmus kapcsán tapasztalható tanácstalanság, kapkodás és a rossz megoldások erőltetése semmiképp sem az EU szimpatikus oldalát domborítja ki – ugyanakkor az is egyértelmű, hogy az integráció eddigi előnyeinek – a szabad helyváltoztatás, légiesült határok, a gazdasági és politikai együttműködés – feladása önpusztító, ostoba lépés lenne.

Az elnökválasztás második fordulójáról mindenesetre most csak annyi jelenthető ki biztosan, hogy mindkét jelölt kapcsán igaz: a rájuk adott voks ugrás a sötétbe. Macron esetében viszont legalább úgy tűnik, van ejtőernyő. A kérdés már csak az, hogy működőképes-e.