Trump beindult: ukrajnai béke száz nap alatt, gázai Riviéra?

Az eddigi kommunikáció alapján az szűrhető le, hogy Trump valóban azt szeretné, ha még idén elhallgatnának a fegyverek Európában, ezt jelzi az, hogy megbízottja közölte: egy helyett száz nap alatt akarják elérni a fegyverszünetet. Kérdés azonban, hogy ez realista vagy túlzottan optimista megközelítés, hiszen sem az oroszoknak, sem az ukránoknak nem mindegy, hogy éppen milyen helyzetben lesznek, amikor leülnek tárgyalni.

Az mindenesetre biztató, hogy az új washingtoni adminisztráció egyik legfontosabb illetékese arról beszélt: nem csupán a jelenlegi helyzet tarthatatlan, de Ukrajna helyzete valójában eddig is szinte reménytelen volt. Marco Rubio külügyminiszter ismerte el, hogy

Amennyiben ugyanis minden az eddigi gyakorlat szerint alakul, akkor még több ukrán hal meg, az oroszok még több ukrán területet foglalnak el, és még közelebb kerülnek a NATO-hoz, amelynek tagállamai egyszerűen nem rendelkeznek elegendő fegyverrel ahhoz, hogy minden szükséges eszközt biztosítsanak az ukrán haderő számára. De ha rendelkeznének, az is csak keveset javítana a helyzeten, hiszen az amúgy hősiesen küzdő ukrán hadsereg egyik legfőbb problémája az emberhiány, amit nem lehet más európai országok katonáival pótolni.

Ezzel Trump és stábja jól láthatóan tisztában van, és esze ágában sincs ilyesmit megkockáztatni, ezért igyekszik tárgyalóasztalhoz ültetni a háborúzó feleket. Mindeközben pedig – ameddig szükséges – elvileg hajlandó támogatni Ukrajnát, de üzletemberi mivoltát meg nem hazudtolva – az Amerika az első jelmondat jegyében – azt is fontosnak tartja, hogy ebből országa is nyerjen valamit. Ezért aztán jelezte: az Egyesült Államok részesülni kíván az ukrajnai ritkaföldfémek kitermelése által biztosított előnyökből.

Trump nagy erénye pedig az, hogy legalább őszinte. Nem hadovál össze-vissza az „egyedüli helyes”, morális alapú viselkedésről, jóemberkedésről és a demokrácia védelméről, hanem elismeri: országa nem önzetlenül segít.

Mint ahogy alapvetően eddig sem tette, hiszen a Kijevnek szállított fegyverek nagy része már eddig is az amerikai fegyvergyártók profitját hizlalta. Másrészt az ukrán mezőgazdaságban jelentős amerikai érdekeltségek vannak, harmadrészt pedig a háború utáni újjáépítésben való minél nagyobb arányú részvétel reményében amerikai cégek garmadájának vezetői állnak térdelőrajtban, a fegyverszünet jelentette startpisztoly eldördülésére várva.

Azonban árnyaltabb a hozzáállás: Trump nem Oroszország legyőzését, térdre kényszerítését és megalázását nevezte meg az esetleges büntetőintézkedések céljaként, hanem azt, hogy Moszkva üljön le tárgyalni a fegyverszünetről – vagyis nem a háború további, beláthatatlan ideig történő elhúzásáról beszél, hanem a befejezéséről.

A kérdés csak az, hogy Moszkva mennyire érzi jelenleg nyeregben magát, hiszen ha lassan is, de azért működik a felőrlő taktika, és az orosz hadsereg egyre tovább hatol Nyugat felé Ukrajnában. Abban pedig biztosak lehetünk: amit egyszer megszerzett, azt nemigen fogja szépszerével visszaadni, így igyekszik minél nagyobb területeket elfoglalni, hogy a megmaradó Ukrajna a lehető legkisebb és -gyengébb legyen, hogy a lehető legkisebb fenyegetést jelentse a biztonságára.

Ráadásul a kijevi vezetést sem szabad kihagyni a számításból. Igaz ugyan, hogy Ukrajna jelenleg a Nyugat, és főleg az Egyesült Államok kegyelemkenyerén él, és a támogatásuk nélkül néhány hét alatt összeomlana, de azért nem szívesen mennének bele abba, hogy ők viseljék a politikai felelősséget egy külsőleg az országra kényszerített, a megszállt területekről való de facto lemondást jelentő fegyverszünet elfogadásáért. Ezért arra is oda kell figyelni, nehogy az ukránok torpedózzák meg a fegyvernyugvást.

Trump amúgy nem árul zsákbamacskát:

Amire a szavak szintjén egyes európai vezetők hajlandónak is mutatkoztak – csak arra kell odafigyelni, nehogy annyira önmaguk hatása alá kerüljenek, hogy a békefenntartó műveletek gyakorlatba ültetése helyett dicső hadvezérnek képzeljék magukat, akik képesek lesznek felszabadítani Ukrajna – amúgy zömében oroszajkúak lakta – keleti területeit az orosz megszállás alól.

Számos harcias nyilatkozat hangzott ugyanis el, amely szerint Európának korlátlan mértékben folytatnia kell Ukrajna katonai és pénzügyi támogatását. Kaja Kallas, az EU új külügyi és biztonságpolitikai főképviselője pedig egyenesen odáig ment, hogy azt vizionálta: Oroszország valójában az EU ellen harcol Ukrajnában.

Holott igencsak kérdéses, hogy Washington nélkül az európai NATO-tagállamok meddig lennének képesek állni a sarat, másrészt pedig természetesen szó sincs arról, hogy Oroszország ellenünk harcolna. Viszont annak érdekében, hogy a jövőben se harcoljon ellenünk, minél hamarabb le kell zárni az ukrajnai konfliktust, és természetesen a lehető legtöbbet kell költenünk a haderő korszerűsítésére, modern fegyverrendszerekre.

Magyarán: arra kell törekedni, hogy a lehető leghamarabb, az EU határaitól a lehető legtávolabbi vonalon lépjen hatályba a fegyverszünet. Majd pedig arra, hogy Moszkva – és a világon mindenki más is – tudatában legyen: Európa nem csupán az üres moralizálás és a nagyszájú nyilatkozatok terén erős, hanem katonailag is.

Mindeközben

Mindez elvileg jól hangzana, azonban az is az ingatlanfejlesztők hozzáállását idézi, hogy nem nézi a jelenleg ott élőket, hanem egyszerűen elmozdítandó biológiai akadálynak tekinti őket egy nagyszabású presztízsberuházás útjában. Márpedig lehet, hogy egy ilyen javaslat elvileg jól hangzik – elvégre a terület fekvése ideális, a Földközi-tenger partja valóban alkalmas lenne egy üdülőparadicsom kialakítására –, azonban

A bejelentés időzítése amúgy már csak azért is kedvező, mert a területet irányító terrorszervezet, a Hamász többszörös öngólt rúgott az Izrael elleni 2003. október 7-i terrortámadással: nem csupán ő maga gyengült meg az izraeli megtorló akciók nyomán, hanem az eddig őt támogató terrorállam, Irán, illetve az Irán által kitartott, a Hamásznak szintén támogatást nyújtó másik terrorszervezet, a libanoni Hezbollah is.

Ráadásul az is bebizonyosodott, hogy

Persze józan ésszel elvileg el lehetne fogadni, hogy a mintegy kétharmad Budapestnyi területre összezsúfolódott, a Hamász terrorszervezet diktatúrája alatt sínylődő mintegy kétmillió ember sokkal jobban járna, ha más arab országok fogadnák be – elvégre a környező több millió négyzetkilométeren is arabok élnek, ezért ostobaság pont ezért a 365 négyzetkilométerért öldökölni egymást. Főleg, ha Washington még egy támogatási programot is kidolgoz a kitelepített palesztinok életszínvonalának javítása érdekében.

Így aztán egyrészt sok gázai palesztin már csak azért sem akarna elköltözni, mert már a nagyszülei is ott éltek, másrészt pedig a környező arab államok sem szívesen fogadnának be még több éhes szájat. Arról nem is beszélve, hogy Gáza feladását az iszlám fölötti szimbolikus zsidó és keresztény győzelemként értékelnék.

Ezért aztán egyáltalán nem kizárható, hogy ha mégis – amerikai katonai erő bevetésével – kiürítik Gázát, és ott felépül egy üdülőparadicsom, folyamatosan szivárognak majd vissza onnan kitelepített palesztinok, hogy öngyilkos merényletek révén űzzék el a „megszálló” izraeliek mellett a „megszálló” amerikaiakat is.

Persze egyelőre nincs amiért ennyire előre szaladni, hiszen még csak javaslatról van szó. Azonban az egyértelmű, hogy ha Trump nem gondolná komolyan, akkor nem beszélt volna róla a világ nyilvánossága előtt.

Annyi azonban egyértelmű:

A kérdés az, hogy ebben Európa aktívan cselekvő, kreatív javaslatokat megfogalmazó szövetséges vagy összeszorított foggal küzdő, rossz esetben egyre jobban lemaradó rivális lesz.