Amely alkalomból az önkormányzatok olyan rendezvényeket szervezhetnek, amelyek a trianoni diktátum „jelentőségéről” tájékoztatják a nagyérdeműt. A törvényről gyakorlatilag mindent elmond, hogy azt Titus Corlăţean volt román külügyminiszter arra reagálva terjesztette be, hogy a magyar Országgyűlés a nemzeti összetartozás évévé avatta a számunkra szomorú esemény századik évfordulóját, nehogy már ne szülessen olyan román reakció, amelytől a magyarok még rosszabbul érzik magukat.

Vagyis egyértelmű, hogy a Magyarországot feldaraboló és a magyar nemzet jelentős csoportjait idegen államok fennhatósága alá kényszerítő „béke”, amelyet aztán a második világháború után, 1947. február 10-én Párizsban is megerősítettek, nem csupán a magyarok számára szolgál folyamatos frusztrációforrásként, hanem a románok számára is.

Az ok az, hogy az esemény kapcsán továbbra is az az uralkodó román narratíva, miszerint a trianoni diktátum valójában „igazságot tett”, „helyreállította” Románia határait – mintha korábban bármikor létezett volna olyan, nemzetközileg elismert román állam, amelynek Erdély is részét képezte volna.

Ráadásul Erdély megszerzését – amelyben nemzetközi jogi szempontból vajmi kevés szerepe volt a gyulafehérvári román nagygyűlésnek, annál több a Kelet-Magyarországot saját geopolitikai szempontjaik, befolyásszerzési céljaik miatt kicsiny balkáni szövetségesüknek juttató győztes nagyhatalmaknak – a román nemzeti lét kiteljesedéseként, ennek nyomán a modern román államiság alappilléreként tálalja a hivatalos román történelemszemlélet. Ami továbbra sem hagy teret a mitologikus narratíva megkérdőjelezésének, a másik fél szempontjai megértésének.

A gond azonban román szempontból az, hogy a Magyarországtól megszerzett területeken még ma is jelentős, 1,2 milliós számban él az őshonos magyar közösség. Arról nem is beszélve, hogy az érintett területeken levő települések belvárosának arculatát az esetek elsöprő többségében még mindig a Trianon előtti időkben kialakult térszerkezet és épületek határozzák meg. Mindez pedig nem kis ellentétben áll a román első- és felsőbbrendűségről szóló dogmákkal. Ez az „anomália” folyamatosan beárnyékolja a román nemzeti büszkeséget, nem véletlen, hogy sok helyen román zászlók tömegével vélik ellensúlyozhatónak a magyaros szecesszió stílusában épült palotákat.

Persze vannak ennél durvább kísérletek is a magyar közösség megtörésére – mint például az, amikor a román állam egyik hatalmi ága, a bíróság jogerősen helyben hagyja a kommunista hatóságok által elkövetett lopást, és nem szolgáltatja vissza jogos tulajdonosának, a római katolikus egyháznak a gyulafehérvári Batthyáneumot. Vagy az olyan, az állami hatóságok által eltűrt – és ezzel bátorított – provokációk, mint a román neofasiszták péntekre, a trianoni diktátum évfordulójára, Sepsiszentgyörgyre tervezett magyarellenes tüntetése.

Egyértelmű, hogy mindezek azon koncepció megnyilvánulásai, amely továbbra is a román állam határait fenyegető nemzetbiztonsági kockázatként tekint a magyar közösségre. Miközben Magyarország az elmúlt években épp hogy a határmódosítás nélküli együttműködésre helyezi a hangsúlyt a térség többi országával, Bukarest részéről hisztérikus reakció volt a válasz, amikor a máig számos problémát generáló diktátum századik évfordulóján Budapest békejobbot nyújtott. Románia ugyanis egyszerűen képtelen elismerni, hogy a békeszerződés nem csupán egyféleképpen interpretálható.

Az ellentétek feloldását a két teljesen eltérő geopolitikai koncepció is nehezíti. Míg Magyarország a V4-ek együttműködésében, illetve ezen tömb esetleges bővítésében látja saját és a térség többi kisebb országa érdekeinek hatékony képviseletét, addig Románia a magyarokban csak fenyegetést lát, és a velük, illetve más szomszédaival való mélyebb együttműködés helyett továbbra is abban látja saját biztonsága garanciáját, ha kizárólag a térségben domináns nagyhatalom érdekeit szolgálja ki.

Ilyen körülmények között próbálnak a diplomaták lavírozni a fagyos kétoldalú kapcsolatok legalább részbeni javítása érdekében. De amíg a román hivatalos álláspont még azt sem ismeri el, hogy a magyaroknak joguk van szomorúnak lenni és gyászolni országuk jelentős részének elvesztése miatt, és ez nem egyenlő a revíziós törekvésekkel, aligha érdemes vérmes reményeket táplálni az őszinte megbékélés és a régi sérelmek kölcsönös eltemetése kapcsán.