A gond csak az, hogy ma mesterséges államhatár húzódik a három település és az akkor régióközpontnak számító bihari megyeszékhely között, miután száz évvel ezelőtt az első világháborúban győztes nagyhatalmak a népek önrendelkezését oly hangzatosan hirdető wilsoni elveket sutba vágva, olyan békeszerződést kényszerítettek rá Magyarországra, amely egy évezred óta összeforrott régiókat vágott ketté. Többek között az akkor 93 százalékos többségben magyarok lakta Nagyváradot is az addig több száz kilométerre fekvő, alig néhány évtizeddel korábban életre hívott balkáni ország, Románia fennhatósága alá juttatta.

Tény ugyanakkor, hogy a korabeli Magyarország az ismert történelmi okok – a 150 éves török megszállás, a folyamatos háborúk és járványok miatt jelentős részben kipusztult magyar lakosság helyére szerbeket, románokat, németeket telepítettek be – miatt többnemzetiségű ország volt, mint ahogy az is, hogy a korabeli magyar politikum részéről nemegyszer hangzottak el a nemzetiségek számára sértő nyilatkozatok, mint ahogy asszimilációs célok is voltak. Ám nem lehet összehasonlítani az akkori Magyarországon élő nemzetiségek helyzetét a trianoni utódállamokba szülőföldjükkel együtt átkerült magyarokéval, akik osztályrésze folyamatos, állami szintű üldözés és jogfosztás még a magukat demokratikusnak mondó rendszerek részéről is.

A trianoni diktátum egyértelműen meghatározza a mai napig is Magyarország és a diktátum nyertesének számító országok mindennapjait is. Mi, magyarok értelemszerűen az adott geopolitikai lehetőségek között megpróbáljuk minél inkább enyhíteni a negatív hatásait. Ebben az elmúlt időszakban Szlovákia és Szerbia mintha együttműködési hajlandóságot is mutatna, mivel rájöttek, hogy a közép-európai regionális együttműködés esélyt adhat a kisebb országoknak a nagyobbakkal szembeni hatékonyabb érdekvédelemre. Mint ahogy arra is, hogy attól, hogy az országukban élő magyarok jól érzik magukat, még nem veszítik el az adott területeket. A mesterséges nemzetépítés fasisztoid lázában égő Ukrajnával nem rózsás a viszony, de legalább a politikai nyilatkozatok szintjén mutatkozik szándék a konfliktus rendezésére.

Romániával kapcsolatban viszont egyelőre még ennyi sem mondható el. A jelek szerint a győztes nagyhatalmak stratégiai és gazdasági érdekeit szolgáló diktátum legnagyobb nyertese még mindig sértésnek veszi, hogy a Dobrudzsában és a Csángóföldön korábban sikeres asszimilációs politikája a birtokába juttatott erdélyi, partiumi és bánsági területeken nem annyira hatásos. Sőt a magyarok – részben budapesti támogatással – önálló kulturális, oktatási és gazdasági intézményrendszert működtetnek. Ráadásul hiába a kedvező trianoni, majd az azt követő, 1947-es párizsi béke, nehezen nevezhető sikeres országnak. Ezért a hivatalos nemzeti doktrína az Erdély-féltés, mivel másképp képtelenek megteremteni a társadalmi kohéziót.

A romániai társadalom ugyanis a regionális és az életszínvonalbeli törésvonalak mentén is szétforgácsolódott, így aztán nem csoda, hogy közel ötmillióan érezték úgy: a száz évvel ezelőtt aláírt diktátummal megnagyobbított ország hiába nagy, képtelen vonzó perspektívát, megfelelő életminőséget nyújtani számukra, ezért külföldre költöztek a jobb megélhetés reményében. Ezt próbálja a bukaresti politikum a háttérben működő titkosszolgálati szervekkel karöltve a magyarság ellenségként való beállításával, magyarellenes sajtópropagandával és uszítással kompenzálni, hogy elkendőzze: képtelen volt élhető országot teremteni.

Közben mi, magyarok a szomorú évfordulón mégiscsak azt mondhatjuk: a vereségek, veszteségek és hecckampányok ellenére sincs miért csüggednünk. Hiszen a hazánkat szétszabdaló diktátum dacára sem roppantunk meg teljesen, sőt jelentős számban megmaradtunk, és a szétszakíttatás, valamint a határok meghaladásával, a magyar állampolgárság visszaszerzésével, az anyaországi és más magyar közösségek közötti korlátlan kapcsolattartás lehetősége mellett (amit most a 30 évvel ezelőtti állapotokat visszahozó járványhelyzet remélhetőleg csak ideiglenesen nehezít) adott az esély arra, hogy továbbra is megmaradjunk. Ehhez a maga eszközeivel, az anyanyelvhasználathoz, a magyar intézményekhez való ragaszkodással, az önrendelkezés melletti határozott kiállással mindenki hozzájárulhat. Mindehhez erőt meríthetünk abból, hogy ha eddig nem tudtak megtörni, ezután sem lesznek képesek rá.