2012. augusztus 21., 00:002012. augusztus 21., 00:00
Egyenként kell mindenkinek elmesélnie, mi történt vele az elmúlt évtizedben, az osztályfőnök névsort olvas. Nem kellemes, ezért mihamarabb túl szeretnék lenni rajta, ráadásul az első padban ülök, hát vállalkozom, hogy elkezdem a sort.
Azzal kezdem, hogy kijelentem: én napra pontosan tizenhétnek érzem magam most is. Hogy ez igaz-e, vagy sem, most ne firtassuk, legyen az elég hozzá, hogy megpróbálom annak érezni magam, és ez néha sikerül. A lányok és a néhány fiú sorra mesél magáról. Elég tipikusnak tűnik a kép: számosan külföldön vagy más városban élnek, sokan tanultak továbbra is idegen nyelvet, van köztünk pedagógus, elvágyódó önkormányzati alkalmazott, bűnbánó munkamániás, életművész és néhány anyuka. Az osztályfőnök, aki nemrég ünnepelte unokája születését, rosszallóan csóválja a fejét: igen kevesen vállaltunk gyereket. Ennél viszont sokkal többen még mindig nem tudjuk, pontosan mihez szeretnénk kezdeni az életünkkel. Diplomák ide vagy oda, tíz év sokunknak még mindig kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kitaláljuk, mik leszünk, ha nagyok leszünk. Pedig már elég nagyok vagyunk. Erre a kérdésre, amelyet annyiszor feltettek nekünk, és amire olyan magabiztosan válaszoltunk elemistakorunkban – minden héten mást, hiszen hercegnő helyett tűzoltó, orvos helyett világsztár akartunk lenni inkább hétfőtől csütörtökig –, mára kifogytunk a feleletekből.
Még egyszer körülnézünk a suliban, bekukkantunk a termekbe, a büfé előtti placcra, a lépcsőkre. Kicsit bánjuk, hogy már nem vagyunk tizenhét mégsem. Sétálva elindulunk az étterem felé, ahol az ebédünket költjük majd el, s félúton már nevetünk. Hiszen ezek a lányok itt mellettem nemhogy öregedtek volna, csak szépültek és okosodtak azóta! Bölcsebbek, magabiztosabbak, nyugodtabbak. Le is fényképezem őket, olyanok, mint a modellek a kifutón. Hát sok az a tíz év?
Kevesebb mint kilenc hónap választ el bennünket a jövő évi magyarországi választásoktól, és mint ahogy az anyaországi társadalomnak, úgy a külhoni, erdélyi magyaroknak sem mindegy, mi lesz a megmérettetés kimenetele.
Ahogy az várható volt, a megszorító intézkedések miatt egyre durvábbak a viták a PSD és a PNL között, a PSD pedig olyan beleéléssel játssza az ellenzéki párt szerepét, hogy a végén még tényleg elhisszük: hajlandó felrobbantani a koalíciót.
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.