2012. augusztus 21., 00:002012. augusztus 21., 00:00
Egyenként kell mindenkinek elmesélnie, mi történt vele az elmúlt évtizedben, az osztályfőnök névsort olvas. Nem kellemes, ezért mihamarabb túl szeretnék lenni rajta, ráadásul az első padban ülök, hát vállalkozom, hogy elkezdem a sort.
Azzal kezdem, hogy kijelentem: én napra pontosan tizenhétnek érzem magam most is. Hogy ez igaz-e, vagy sem, most ne firtassuk, legyen az elég hozzá, hogy megpróbálom annak érezni magam, és ez néha sikerül. A lányok és a néhány fiú sorra mesél magáról. Elég tipikusnak tűnik a kép: számosan külföldön vagy más városban élnek, sokan tanultak továbbra is idegen nyelvet, van köztünk pedagógus, elvágyódó önkormányzati alkalmazott, bűnbánó munkamániás, életművész és néhány anyuka. Az osztályfőnök, aki nemrég ünnepelte unokája születését, rosszallóan csóválja a fejét: igen kevesen vállaltunk gyereket. Ennél viszont sokkal többen még mindig nem tudjuk, pontosan mihez szeretnénk kezdeni az életünkkel. Diplomák ide vagy oda, tíz év sokunknak még mindig kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kitaláljuk, mik leszünk, ha nagyok leszünk. Pedig már elég nagyok vagyunk. Erre a kérdésre, amelyet annyiszor feltettek nekünk, és amire olyan magabiztosan válaszoltunk elemistakorunkban – minden héten mást, hiszen hercegnő helyett tűzoltó, orvos helyett világsztár akartunk lenni inkább hétfőtől csütörtökig –, mára kifogytunk a feleletekből.
Még egyszer körülnézünk a suliban, bekukkantunk a termekbe, a büfé előtti placcra, a lépcsőkre. Kicsit bánjuk, hogy már nem vagyunk tizenhét mégsem. Sétálva elindulunk az étterem felé, ahol az ebédünket költjük majd el, s félúton már nevetünk. Hiszen ezek a lányok itt mellettem nemhogy öregedtek volna, csak szépültek és okosodtak azóta! Bölcsebbek, magabiztosabbak, nyugodtabbak. Le is fényképezem őket, olyanok, mint a modellek a kifutón. Hát sok az a tíz év?
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Egy soha el nem mondott személyes történetet mesélnék el 1986-ból. Épp elvégeztem az egyetem fizika szakán az első évet. Elviselhetetlen hőség volt Temesváron.
Az eredményt látva kijelenthető: a kormánypártok akkor is nehezen tudtak volna jobb eredményt összehozni a szélsőjobboldali, magyargyűlölő George Simion számára az elnökválasztáson, ha a kampányidőszakban közvetlenül mellette korteskednek.
Románia most aztán nem marad le: a dekadens Nyugattal egy időben rendelte be magának a szélsőséges-populista-szuverenista tisztítódesszertet.
Bár a kellemetlen meglepetés több tekintetben is benne volt a pakliban, nem túlzás sokknak nevezni a romániai államfőválasztás vasárnap rendezett első fordulójának eredményét.
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.
Látogatottsági adatok