2012. május 31., 09:032012. május 31., 09:03
„Ez a párt nem szól semmiről: ez egy nulla” – jelentette ki nemrég az Erdélyi Magyar Néppártról az RMDSZ főtitkára, egyben kampányfőnöke. Aki aztán leaszfaltozott utakkal, magyar iskolákkal, felújított templomokkal, a Sapientia EMTE akkreditációjának megszerzésével, a kolozsvári Mátyás-szobor felújításával, no meg a MOGYE (meg sem alakult) magyar karával bizonygatta, mennyire kiérdemli az RMDSZ a választók voksait.
Nos, ennél nagyobb csúsztatást nemigen követhet el politikai alakulat, amely minden jel szerint jelentős szereptévesztésben szenved: úgy próbálja elszámoltatni ellenzékét, mintha nem ő diszponált volna pénz, paripa, fegyver fölött. Huszonkét éves regnálása alatt – amelyből másfél évtizedet ráadásul hatalomban töltött – az RMDSZ nem először sugallja azt az erdélyi magyaroknak, hogy egyfajta kegyet gyakorol, amikor politikai és közképviseleti szerepéből adódó lehetőségeivel, befolyásával élve küzd a közösség kisebbségi, anyanyelvhasználati, kulturális jogaiért, életszínvonalának emeléséért.
Mintha legalább is négyévente nem erre kötelezné el magát, nem erre kapna felhatalmazást mindazoktól, akik a tulipán jelére ütik a pecsétet, ennek fejében pedig munkát, érdekérvényesítést várnak cserébe. Eközben visszás eredménytelenséget, semmittevést olvasni egy mindössze nyolc hónapja létrejött párt fejére, amelynek eddig alkalma sem volt megvetni a lábát az önkormányzatokban vagy a parlamentben, így értelemszerűen költségvetési források sem álltak rendelkezésére járdaöntéshez, útfelújításhoz, szalagátvágáshoz.
Az RMDSZ-nek viszont eközben bőven kijutott az állami pénzekből, ezeknek a felhasználását pedig – legyen szó kormányforrásokról vagy a kisebbségi közösségnek járó támogatásról, értsd: Communitas-alap – a választók joggal kérhetik számon az alakulattól. Vagy legalább véleményt mondanak minderről, amire a választások kiváló alkalommal szolgálnak.
Miközben Nicușor Dan választási győzelme kedvező fejlemény a magyarok számára, hiszen sikerült elkerülni, hogy az országnak szélsőjobboldali, magyargyűlölő elnöke legyen, azért olyan sok okunk még sincs az önfeledt ünneplésre.
Románia leginkább ahhoz a katonához hasonlít, akire a csatában rálőttek, de szerencséjére a füle mellett elsüvített a puskagolyó – tömören így foglalható össze az államfőválasztás végeredményének legfőbb következtetése.
Elnökválasztás előtt áll, és háborog az ország. A választópolgárnak el kell döntenie, hogy az egykori suszter „aranykorszakát” felelevenítő aktivista „megmondóember” vagy a matematikában kimagasló eredményeket felmutató jelölt mellé üti a pecsétet.
Sokszor mondták már a romániai választások kapcsán, hogy két rossz közül kell választani, ezért szavazzunk a kisebbikre – a mostani elnökválasztás viszont már arról szól, hogy nem a nagyobbik rosszat, hanem a katasztrófát kell elkerülni.
Egy soha el nem mondott személyes történetet mesélnék el 1986-ból. Épp elvégeztem az egyetem fizika szakán az első évet. Elviselhetetlen hőség volt Temesváron.
Az eredményt látva kijelenthető: a kormánypártok akkor is nehezen tudtak volna jobb eredményt összehozni a szélsőjobboldali, magyargyűlölő George Simion számára az elnökválasztáson, ha a kampányidőszakban közvetlenül mellette korteskednek.
Románia most aztán nem marad le: a dekadens Nyugattal egy időben rendelte be magának a szélsőséges-populista-szuverenista tisztítódesszertet.
Bár a kellemetlen meglepetés több tekintetben is benne volt a pakliban, nem túlzás sokknak nevezni a romániai államfőválasztás vasárnap rendezett első fordulójának eredményét.
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.