A „bombahírt” a Bild című német bulvárlapra hivatkozva fújták fel a bukaresti médiában.

A német lap meg nem nevezett európai hírszerzési forrásokra hivatkozva arról adott hírt, hogy Oroszország 2024 és 2025 fordulóján támadhat.

Hogy miért pont akkor?

Nos, azért, mert ha az amerikai elnökválasztáson Joe Biden jelenlegi elnök veszít – ami jelen állás szerint egyrészt sanszos, másrészt Donald Trump győzelmét jelentené – akkor a titokzatos források szerint Putyin a mintegy három hónapos átmeneti időszakot használva rontana neki valamely közeli NATO-tagállamnak, amely a balti államok egyike lehet, de akár Lengyelország vagy Románia is.

Mindebben nem nehéz fölfedezni a nem is annyira burkolt szándékot arra, hogy kellőképpen ráijesszenek a világra, illetve az európaiak mellett elsősorban az amerikai választópolgárokra, hogy az idén novemberben esedékes elnökválasztáson nehogy Trumpra szavazzanak.

A logika nem túl bonyolult: ha Trump nyer, Putyin háborút indít egy NATO-tagállam ellen, amibe – lévén a szövetség vezetője és legnagyobb katonai erővel bíró tagja – az Egyesült Államok is belekeveredik, hiszen a NATO-alapszerződés ötödik cikkelye miatt ezt meg kell tennie, ha egy szövetségest támadás ér.

Itt akár abba is hagyhatnánk az eszmefuttatást, hiszen a jelek szerint aligha van szó többről, mint egy újabb, Trump lejáratását célzó kísérletről az ellenérdekelt oldal részéről. (Vélhetően ugyanebbe a kategóriába tartoznak azok a híresztelések is, amelyek szerint Trump még elnökként állítólag azt mondta az EU vezetőinek: támadás esetén az Egyesült Államok nem védi meg Európát, a NATO pedig halott – hiszen Trump épp hogy arra szólította fel az európai NATO-tagállamokat, hogy a szövetség megerősítése érdekében országához hasonlóan ők is teljesítsék azon szerződéses kötelezettségüket, hogy GDP-jük legalább 2 százalékát fordítsák védelmi célokra).

Ugyanakkor mégiscsak érdemes foglalkozni a gondolattal, hogy milyen fejlemények vezethetnek oda, hogy Putyin valóban parancsot adjon egy NATO-tagállam elleni orosz támadásra.

Egyáltalán: létezik-e szándék Oroszország részéről egy ilyen kalandra? És ha igen, megvan-e rá a képesség?

Nos, az eddigi jelek alapján igény talán lenne rá Moszkvában.

Az elsődleges cél – ami az Ukrajna ellen indított háborúból is kiviláglik –, hogy Oroszország minél távolabb akarja tudni az ellenségnek tekintett Nyugatot, amelynek katonai „megnyilvánulási formája” a NATO, ezért a lehető legnagyobb kiterjedésű pufferzónát akar önmaga és a Nyugat között. Természetesen olyan ütközőzónáról van szó, amelynek jelentős részét ő ellenőrzi.

Hogy ez Ukrajna egy részéből, egész Ukrajnából, esetleg más olyan országok területéből is áll, amelyek korábban orosz/szovjet befolyás alatt álltak, az csupán attól függ, hogy mekkora katonai és ipari kapacitással rendelkezik Oroszország ahhoz, hogy a lehető legnyugatabbra tolja az érdekszférák közötti határt. Na meg attól, hogy a Nyugat milyen mértékben áll készen az orosz terjeszkedés megakadályozására.

Az orosz háborús erőfeszítések oka részben a klasszikus stratégiai aggodalom, amely azon alapul, hogy az esetleges, Nyugatról érkező inváziós seregnek a lehető legnagyobb utat kelljen megtennie az orosz területekig (lásd Napóleon és Hitler balul végződött példáit).

Másrészt ideológiai okai is vannak. A klasszikus mackinderi magterület-elméletet eltorzító, nem teljesen alaptalanul Putyin ideológusának nevezett miszticista, Alekszandr Dugin által a 21. századi orosz messianizmus megalapozására kidolgozott Eurázsia-koncepció kellőképpen legyezi az orosz egót ahhoz, hogy kiindulópontként szolgáljon egy nyugati irányú hódító háborúhoz.

Bár az még jól is hangozhatna, hogy mindez ellensúlyozhatná a kissingeri doktrínát, amely szerint az amerikai hegemónia érdekében meg kell akadályozni, hogy a német ipar tartósan összefonódjon és szövetségre lépjen az orosz nyersanyagforrásokkal, azért nekünk itt Közép-, illetve Kelet-Európában megvannak a tapasztalataink ahhoz, hogy ne legyen kívánatos, hogy mindez orosz irányítás alatt jöjjön létre. Érdemes azt is állandóan hangsúlyozni: Moszkva hegemóniája nem hozna jobb életet a magyarok számára. Aki szerint Putyin visszaadná Erdélyt, azt nem árt emlékeztetni, hogy az 1940-ben a román uralom alól felszabadult Észak-Erdélyt épp hogy Moszkva unszolására adták vissza Romániának a második világháborúban győztes hatalmak, mivel Sztálin ezzel kompenzálta, hogy Moldovát viszont végérvényesen visszavette a románoktól.

Arról nem is beszélve, hogy milyen lenne az élet egy, az 1989 előtti szovjet blokk országait vagy a mai Belaruszt idéző, Moszkvába bekötött bábkormány által irányított, orosz félgyarmati sorban létező országban…

A motiváción túlmenően azonban kérdéses, hogy megvannak-e Oroszországnak a képességei egy esetleges támadáshoz.

Nos, első körben megállapítható, hogy meglehetősen elszakadt a realitások talajától az, aki szerint egy éven belül megindulhat egy ilyen támadás. Egyrészt azért, mert az a bizonyos ötödik cikkely a NATO alapszerződésében azért még kellő elriasztó erővel bír. Ugyanis – legalábbis elméletben – ha orosz támadás érné a balti államokat, Lengyelországot vagy Romániát, az azzal lenne egyenértékű, hogy az Egyesült Államoktól Kanadán át Németországig, Franciaországig és immár Finnországig az összes szövetségest is támadás érte – ennek minden katonai következményével együtt. Márpedig elviekben a NATO a hagyományos, korszerű katonai eszközök terén jókora fölényben van.

Másrészt azért, mert Oroszország lassan két éve iszapbirkózik Ukrajnával. Márpedig ez még akkor is meglehetősen lesújtó képet fest az orosz képességekről, ha hozzátesszük, hogy mindehhez szükség volt az Ukrajnának nyújtott nyugati katonai és pénzügyi támogatásra.

Nem szabad ugyanakkor elsiklani afölött, hogy jelen állás szerint mégiscsak úgy tűnik, hogy Oroszország legalább részben elérheti céljait, és megtarthatja a már elfoglalt ukrajnai – egyébként jórészt orosz ajkúak lakta – területeket.

Ez utóbbi annak tudható be, hogy moszkvai vezetés átállította az országot a hadigazdaságra, a nyugati országok viszont még a tervezési fázisban sem nagyon vannak a hadiipar felpörgetése terén.

Ennek nyomán az orosz fegyverek és emberanyag terén mérhető fölény lassan kiütközik az orosz érdekeknek tökéletesen megfelelő felőrlő háborúban.

Az emberanyag terén külön érdemes megjegyezni, hogy Oroszország már legalább ötszáz éve bizonyítja, hogy a saját katonáinak az élete nem számít, az ember fogyóeszköz – és ez ma sincs másként, ha utánpótlás kell, hát jön az újabb – akár bújtatott – sorozás. Egy több mint 143 milliós ország esetében pedig ez nem kis ütőkártya.

Ezzel szemben Nyugaton a korábbi fogadkozások ellenére sem látni, hogy komolyan vennék azt a háborúpárti politikusok által lépten-nyomon hangoztatott fenyegetést, miszerint ha Ukrajna elesik, akkor Moldova, illetve a tőle nyugatabbra eső NATO-tagországok következnek.

Legalábbis nemigen tapasztalható, hogy az Egyesült Államok és Nyugat-Európa vezető ipari országai kiadták volna az ukázt a hadiipar teljesítményének nagyságrendekkel történő növelésére – vagy akárcsak kismértékű fokozására.

Pedig ez hihetetlenül kockázatos, hiszen sok ország már veszélyes szintig apasztotta a saját fegyverkészleteit az Ukrajnának küldött segélyek révén. Márpedig ebben az esetben nem egy másik ország megsegítéséről van szó, hanem a konkrét önvédelemről.

Persze még így is számos korszerű harckocsi és katonai repülőgép áll készenlétben, de a tüzérségi lőszerekből máris hiány mutatkozik. Egy esetleges invázió elhárítására pedig a harckocsik, vadászgépek és rakéták gyártását is fel kellene pörgetni. És nem valamikor a távoli jövőben – bár tudjuk, hogy a fokozottabb termelésre való átállás időt vesz igénybe, a nyugati gyáraknak már ma a békeidős kapacitásuk sokszorosán kellene ontaniuk a harckocsik, önjáró lövegek, rakéták garmadáját.

Az ugyanis nem elegendő, ha a harci eszközök a legkorszerűbb technológiával vannak fölszerelve – ha nincs belőlük elegendő, akkor a mennyiség előbb-utóbb felülkerekedik a minőségen, ahogy ezt már a második világháború is megmutatta, és ahogy a jelenlegi ukrajnai hadszíntéren is látható.

Emellett a korszerű harci eszközök, drónok, illetve az ellenséges pilóta nélküli repülőeszközök, rakéták megzavarására szolgáló elektronikai eszközökből sincs túlkínálat. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a vasra ember is kell…

Márpedig a klasszikus mondás, amely szerint ha békét akarsz, készülj a háborúra, ma is érvényes – sőt, 2024 elején érvényesebb, mint az elmúlt három évtizedben bármikor.

Hiszen Európában háború van, és annak érdekében, hogy ne terjedjen túl Ukrajna határain, erőt és határozottságot kell mutatni, mert azt is megtapasztalhattuk, hogy Moszkva csak ebből ért. Ráadásul a Közel-Keleten is eszkalációval fenyegető háború zajlik, és Tajvan körül is forrósodik a helyzet, ami még nagyobb terhet ró a NATO-t vezető Egyesült Államokra, ezért az európai tagállamoknak sem ártana lépni.

Ehhez azonban úgy kellene tenni, mintha legalább részben komolyan vennénk a keleti irányból érkező fenyegetést.

A hagyomány szerint annó, az Európa sorsát száz évre elrendező, a nagyhatalmak közötti egyensúlyt és az akkori multipoláris világrendet meghatározó bécsi kongresszuson hangzott el az egyik résztvevő részéről a megállapítás, miszerint Oroszországgal számolni kell, mivel gyengébb ugyan, mint szeretné, de erősebb, mint ahogy mi szeretnénk. Illetve Chirchillnek is tulajdonítanak egy hasonló idézetet, amely szerint Oroszország sohasem annyira erős, és sohasem annyira gyenge, mint amennyire annak tűnik.

Ez ma is érvényes, úgyhogy a NATO tagállamainak is ebben a szellemben kell a haderejüket fejleszteniük.