Arról az öt halálos áldozattal és közel négyszáz sebesülttel járó pogromról, amely ma is gennyes sebként éktelenkedik a posztkommunista Románia testén. Hiszen ugyanúgy temetetlen halottja az ország, Erdély újkori történelmének, mint az 1989-es forradalom vagy a későbbi, több hullámban lezajlott bányászjárások. Több mint két évtized elteltével is homályban tapogatózunk, nem tudjuk, kik voltak a rendszerváltó decemberi harcokban katonákat, civileket kivégző rejtélyes „terroristák”, kik tervelték ki a marosvásárhelyi összecsapásokat, kik bujtatták fel és hívták Bukarestbe a Zsil-völgyi vájárokat.
Jobban mondva egy részüket nagyon is ismerjük, hiszen minden háttérdöntés, valamenynyi főszereplő kiléte nem maradhatott titokban. Csakhogy kevés kivételtől eltekintve ezeket a machinátorokat a mai napig nem vonták felelősségre. Fekete március esetében a román állam a történteket lezárta hét magyar cigány és Cseresznyés Pálék elítélésével, és hallani sem akar a vásárhelyi dosszié újranyitásáról. A magyarok minden évforduló alkalmával felidézik a ’90-ben történtek tanulságait, hozzájuk csatlakozva pedig elégtételt, a felelősök megbüntetését követelik olyan román értelmiségiek, mint például Smaranda Enache.
A kör azonban ezzel be is zárul, és jogos, de hiábavalónak tűnő követelés marad a budapesti konferencia részvevőié, miszerint a mai román vezetőknek egyaránt meg kell követniük Marosvásárhely magyar és román közösségét, amiért a bukaresti hatalom 1990-ben kockára tette a két közösség együttélését. Ennél is kiábrándítóbb, hogy ma Marosvásárhelyen ismét feszültség uralkodik románok és magyarok között, ráadásul szintén a magyarság anyanyelvhasználatának, oktatásának ügyében. Márpedig teljes bizonyossággal nem lehet kizárni, hogy a történelem nem ismétli meg önmagát, ha a közelmúlt megválaszolatlan kérdéseit sem sikerült megnyugtatóan tisztázni.
Ahogy az várható volt, a megszorító intézkedések miatt egyre durvábbak a viták a PSD és a PNL között, a PSD pedig olyan beleéléssel játssza az ellenzéki párt szerepét, hogy a végén még tényleg elhisszük: hajlandó felrobbantani a koalíciót.
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.