VEZÉRCIKK – Számos kérdést vet fel a Retyezátban történt hétvégi tragédia, amelyben két, immár profi hegymászónak tekintett gyermek lelte halálát.
2017. április 25., 23:362017. április 25., 23:36
Az esetről és a kiváltó okokról sokat cikkezik a sajtó, felelősök után kutatva, lehetséges válaszokat keresve. Egyes hegymászók biztosak abban, hogy ilyenkor nem kell bűnbakot keresni, és nem is a hegy a „gyilkos”. Mi, laikusok pedig biztosak vagyunk abban, hogy a szerencsétlenség kapcsán olyan kérdések is felmerülnek, amelyek túlmutatnak a konkrét eseten. Eltekintve attól, hogy milyen mulasztást követhettek el a hegymászó felnőttek, akik a tizennégy és tizenkét éves áldozattal együtt mentek a lavinaveszélyes terepre, és attól, hogy mennyiben lehet a vakmerőség, az elővigyázatlanság, avagy a balszerencse számlájára írni a történteket, egy – közvetlenül vagy közvetve – mindenkit érintő jelenségről is szól a történet.
A siker hajhászásának színe és fonákja akkor is eszébe jut az embernek, ha a hír hallatán elszörnyedő olvasóként vagy a gyermekét a teljesítményorientált társadalom elvárásai közepette nevelő szülőként gondol az esetre. Sajtóbeszámolók szerint ugyanis az elhunyt kislány édesapja, aki maga is alpinista, nemcsak hegymászásra nevelte a lányát pici korától, de mindenáron azt akarta elérni, hogy a gyermek különféle (világ)rekordokat döntsön meg, és mintegy belehajszolta őt a korántsem veszélytelen alpinizmusba. Nyilván tudjuk, egyetlen sport sem kockázatmentes, sőt még az sem, ha a gyerek a forgalomban biciklizik, de azért az sem mindegy, hogy mennyire kísértjük a sorsot....
Ugyanakkor jó lenne számba venni az eset kapcsán előtérbe kerülő, aktuális problémákat. Vajon hol húzódik az elvárások határa siker- és teljesítményközpontú társadalmunkban, amely immár a kicsi gyerekektől is hovatovább azt követeli meg, hogy igazodjanak a felgyorsult ritmushoz? Azzal nyilván mindenki tisztában van, hogy a visszaigazolás, a sikerélmény föltétlenül kell a pszichének. De meddig lehet elmenni a teljesítménykényszer nyomán, illetve felismerik-e a felnőttek idejében, hogy mikor kerülnek veszélybe a gyerek testi és lelki épségét szavatoló értékek? Hol van az a pont, ahol valaki „elég jónak” vagy „eléggé sikeresnek” számít a társadalom, a környezet szemében és mennyire kell efelé terelni a gyereket? Ráébred-e a szülő, hogy sokszor azért akar sikereket kisajtolni a gyerekéből, mert tulajdonképpen önmagát szeretné megvalósítani, saját be nem teljesült álmait valóra váltani? És vajon egyáltalán ludasnak érzi-e magát egy ilyen tragédia kapcsán a versenyszellem uralta társadalom?
Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ találjon, minden felnőttnek alaposan a tükörbe kellene néznie, megtörtént vagy lehetséges tragédiákon innen és túl.
Ha minden rosszul megy, nem csupán Oroszországgal, de akár még a szomszédaival is konfliktusba kerülhet Románia azon törvénymódosítás nyomán, amely szerint Bukarest akár katonai erővel is megvédheti az ország határain kívül élő román állampolgárokat.
A demográfiai szakemberek kongatják a vészharangot az ország lakosságának drasztikus fogyásáról. Már olyan szintű az apadás, hogy hónapról hónapra dőlnek meg a negatív rekordok. Az ország jövője azonban nem foglalkoztatja a román politikai osztályt.
Nem a fősodratú pártokkal szembeni elégedetlenség és bizalmatlanság, hanem a TikTok közösségi alkalmazás a felelős azért, hogy a fiatalok körében a legnépszerűbb párt az AUR – legalábbis maguk a fősodratú pártok ezt szeretnék elhitetni a nyilvánossággal.
A kérdés az, képesek-e a bihari magyar pártok, politikusok a polgárokkal közösen valamilyen érdemi együtt gondolkodásra egy közös, reális és hiteles magyar jövőkép kialakítása érdekében – írtam a Krónika vezércikkében négy éve.
Nem tudok olyan egészségügyi miniszterről Romániában, akit ne szidtak volna azért, hogy az állami ellátórendszernek nem jut elegendő forrás. Miközben a magánegészségügy számít sikertörténetnek. Ezzel viszont az a gond, hogy sokak számára megfizethetetlen.
Ez is megvolt: Oroszország polgárai az összes rendelkezésre álló Vlagyimir Putyin közül megválasztották Vlagyimir Putyint.
Sajtónk mostanság keveset foglalkozik a magyar nyelvhasználat kérdésével Erdélyben. Többéves fellángolás után – amikor politikusaink lobbizása mellett több civil szervezet is a magyar nyelvhasználatért kardoskodott –, mára a történet elcsendesedett.
Sokféleképpen címkézik a kort, amiben élünk. A 21. század első három évtizedét jellemzik az információrobbanás, az újmédia idejeként, a technológia fejlődésének soha nem látott iramú felgyorsulásaként.
Vajon megtörténhet, hogy Klaus Iohannis a NATO főtitkára lesz, ráadásul magyar támogatással? Jelen állás szerint akár még ez is bekövetkezhet, bár a valószínűsége azért nem nevezhető egetverőnek.
Csak áll, és bámul ki a fejéből a verespataki bányaterv több mint másfél évtizedes történetét végigkövető krónikás, mert a közelmúlt fejleményei alapján rá kell jönnie: naiv volt, amikor azt hitte, újat nemigen mutathatnak neki ebben a témában.