Teljesítménykényszer és tükörbe nézés

Az esetről és a kiváltó okokról sokat cikkezik a sajtó, felelősök után kutatva, lehetséges válaszokat keresve. Egyes hegymászók biztosak abban, hogy ilyenkor nem kell bűnbakot keresni, és nem is a hegy a „gyilkos”. Mi, laikusok pedig biztosak vagyunk abban, hogy a szerencsétlenség kapcsán olyan kérdések is felmerülnek, amelyek túlmutatnak a konkrét eseten. Eltekintve attól, hogy milyen mulasztást követhettek el a hegymászó felnőttek, akik a tizennégy és tizenkét éves áldozattal együtt mentek a lavinaveszélyes terepre, és attól, hogy mennyiben lehet a vakmerőség, az elővigyázatlanság, avagy a balszerencse számlájára írni a történteket, egy – közvetlenül vagy közvetve – mindenkit érintő jelenségről is szól a történet.

A siker hajhászásának színe és fonákja akkor is eszébe jut az embernek, ha a hír hallatán elszörnyedő olvasóként vagy a gyermekét a teljesítményorientált társadalom elvárásai közepette nevelő szülőként gondol az esetre. Sajtóbeszámolók szerint ugyanis az elhunyt kislány édesapja, aki maga is alpinista, nemcsak hegymászásra nevelte a lányát pici korától, de mindenáron azt akarta elérni, hogy a gyermek különféle (világ)rekordokat döntsön meg, és mintegy belehajszolta őt a korántsem veszélytelen alpinizmusba. Nyilván tudjuk, egyetlen sport sem kockázatmentes, sőt még az sem, ha a gyerek a forgalomban biciklizik, de azért az sem mindegy, hogy mennyire kísértjük a sorsot....

Ugyanakkor jó lenne számba venni az eset kapcsán előtérbe kerülő, aktuális problémákat. Vajon hol húzódik az elvárások határa siker- és teljesítményközpontú társadalmunkban, amely immár a kicsi gyerekektől is hovatovább azt követeli meg, hogy igazodjanak a felgyorsult ritmushoz? Azzal nyilván mindenki tisztában van, hogy a visszaigazolás, a sikerélmény föltétlenül kell a pszichének. De meddig lehet elmenni a teljesítménykényszer nyomán, illetve felismerik-e a felnőttek idejében, hogy mikor kerülnek veszélybe a gyerek testi és lelki épségét szavatoló értékek? Hol van az a pont, ahol valaki „elég jónak” vagy „eléggé sikeresnek” számít a társadalom, a környezet szemében és mennyire kell efelé terelni a gyereket? Ráébred-e a szülő, hogy sokszor azért akar sikereket kisajtolni a gyerekéből, mert tulajdonképpen önmagát szeretné megvalósítani, saját be nem teljesült álmait valóra váltani? És vajon egyáltalán ludasnak érzi-e magát egy ilyen tragédia kapcsán a versenyszellem uralta társadalom?

Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ találjon, minden felnőttnek alaposan a tükörbe kellene néznie, megtörtént vagy lehetséges tragédiákon innen és túl.