Tárolók

Fotóalbumokat készítünk, amiben fél életünk benne van, nyilvánosságra hozzuk az összes karácsonyunkat, de lehet, hogy azt is, ami csak pár emberre tartozna. Mottókat írogatunk a messengerbe, ahol egész nap lógunk, s az ismerősök láthatják, hány perce nem ülünk gép előtt, s önként állítjuk be, hogy a számítógép mentse a beszélgetéseinket, jelszavainkat.
Online naplót indítunk, s ha szégyellnénk az ismerősök előtt, álnéven népszerűsítsük alakításainkat. E-mailezünk, minden levelet megnyitunk, elolvasunk, továbbküldünk. Nem figyelünk oda a figyelmeztetésekre, hogy senkinek ne adjuk ki jelszavunkat, ami hosszú és megbízható kéne, hogy legyen, nem a születési dátumunk. Mindenféle kérdőívet kitöltünk, mert olyankor az az érzésünk, adnak a véleményünkre. Minden petíciót aláírunk anélkül, hogy elolvasnánk előtte. Telefonunkban tároljuk a bankkártyánk kódját, vagy csak egyszerűen pénztárcánkba rakjuk egy papírdarabra írva.

Ha mindezeket nem csinálnánk, nem keringene most is a sok körlevél, nem élnének meg azok a csalók, akik személyes adataidat kérik, mert egy gép a te e-mail címedet sorsolta ki, és nyertél tízmillió eurót, aztán a te adataiddal állítanak ki hamis útlevelet. Ha el akarnék esetleg tűnni, biztos az első dolgom lenne a telefonomat a folyóba hajítani, adataimat mindenhonnan törölni, s előzőleg senkinek nem beszélnék tervemről, még élőszóban sem. Ha pedig bűncselekményt akarnék elkövetni, a helyszínről biztos nem hívnám fel anyukámat, hogy nézze meg, a kasszafúrómat az íróasztalon felejtettem-e. Tehát felőlem rögzítsenek, tároljanak, legalább ilyenformán foglalkoznak velem. Ja, és beszéljenek a mobiltelefon-hálózat szolgáltatóival, hogy ne adjanak ennyi egységet potom pénzért, mert akkor továbbra is tárolhatják, amint a lakótársammal SMS-ben barchobázunk: ő a konyhából, én a szobából.