Tanárszemmel: gondolatok a virtuális katedráról

A felület alapítója, Salman Khan negyvenes éveiben járó louisianai befektetésialap-elemző, akinek nagy valószínűséggel nem állt szándékában forradalmasítani a tananyagot. Kezdetben rövid oktatóvideókat készített egyik távolabb élő unokahúgának, akinek nehézségei voltak a matekkel.

Később azon találta magát, hogy – a világhálón keresztül – egyre többen kezdik el használni a videókat, mígnem 2009-re olyan támogatók álltak a Khan Academy mögé, mint Bill Gates és a Google. Hasonló sikereket ért el Marc Prensky és Jane McGonigal, akik az internetes játékok dinamikáját hasznosítva értek el kimagasló eredményeket, vagy akár Silvina Gvirtz, aki egy notebook segítségével adta vissza a Buenos Aires szegénynegyedeiben élő gyerekeknek a tanulás örömét. De ez csak alig néhány azon próbálkozások százaiból, amelyek a modern technológia, az internet révén adtak új irányt az oktatásnak.

A Püthagorasz-tétel és Lady Gaga első nagylemeze

A szkeptikusok többsége nem feltétlenül az online oktatás hatékonyságában kételkedik. Bármennyire is kecsegtetőek a technológia vívmányai, talán mindannyian egyetértünk abban, hogy az egyre gyorsuló információáramlással, az ismeretekhez való szinte azonnali hozzáféréssel nem feltétlenül lettünk boldogabbak. Mindannyian emlékszünk még azokra az időkre, amikor ha valamire kíváncsiak voltunk, komoly erőfeszítéseket kellett tennünk annak érdekében, hogy bizonyos információkhoz hozzájussunk.

Ugyanakkor régen azt is tudtuk, hogy a kíváncsiságaink között rangsorolnunk kell, ugyanis nem jut fizikai idő mindenik kielégítésére. Éppen ezért kénytelenek voltunk csakis azokra fordítani energiát, amelyek valóban érdekeltek minket. Ma, amikor minden adat egy karnyújtásnyira van tőlünk, azt vesszük észre, hogy nem vagyunk képesek megkülönböztetni a lényegeset a lényegtelentől.

Így van ez a gyerekeknél is. Egyazon információhalmazba raktározódik el a Püthagorasz-tétel és Lady Gaga első nagylemezének kiadási dátuma – a lapszéli reklámból. Talán a lényeg ott vész el, hogy a megszerzett információ nem nyeri el bennünk a megfelelő helyét, azaz nem leszünk általa többek. Az az érzésünk – különösen a közösségi média felületein –, hogy nem is mi keressük az információkat, hanem azok találnak meg minket, s ezáltal – miközben észre sem vesszük – egyre türelmetlenebbek, frusztráltabbak leszünk.

Nyilvánvaló, hogy egyesek gyorsabban, mások lassabban tanulnak. Azt, hogy egy adott tanuló lépést tart-e az osztállyal, vagy lemarad, intellektuális képességei mércéjének tartjuk, és ez baj. Az otthontanulás segítségével mindenki – valamelyest – a saját tempójában tanulhat. Azonban számos olyan probléma is felmerült, amelyek valóban megnehezíthetik, vagy teljesen lehetetlenné tehetik az online oktatás kivitelezését. Ilyen problémát jelent például azon gyerekek tanítása, akiknek nincs, vagy körülményes hozzáférése van az internethez. Itt többnyire a gyenge anyagi hátterű tanulók esete válik kérdésessé, viszont érdekes; kimutatások igazolják, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű családok általában fontosabbnak tartják egy okoseszköz birtoklását, mint mondjuk a hálózati víz bevezetését a háztartásba.

Továbbá komoly problémát jelent a személyes kontaktushiánya a tanító és a tanuló között. A pillanatnyi gesztusok, részletekbe bemenő magyarázatok, kiegészítő kitérések, személyes elemek bevitele valamint az érzelmi motiváció az online felületen nehézkes, szinte megvalósíthatatlan.

A „rossz tanuló” is kíváncsi

Visszatérő mondat: „aki eddig nem tanult, ezután sem fog.” Ezzel nem értek egyet. Alapvetően minden gyerek úgy születik, hogy tanulni akar, ösztönszerűen meg akarja ismerni a körülötte lévő világot. Ezt a modern agykutatás számos eredménye igazolja. Úgy sejtem, hogy itt alapvetően két egymással ellentétes, tanulással kapcsolatos paradigmával van dolgunk. Az egyik szerint úgy véljük, a gyerekek alapvető vágya, hogy tanuljanak, a másik szerint – ami alapján az oktatási intézményeink zöme is működik – úgy, hogy a gyerekek természetüknél fogva lusták, és rá kell őket szorítani a tanulásra.

Az úgynevezett „rossz tanulók” éppannyira kíváncsiak, mint más társaik, csak ők éppen nem bírták tartani a tanterv diktálta iramot, ami odavezetett, hogy ezek a diákok elveszítették a motivációjukat a tanulásra. A közoktatás lényege az kellene legyen, hogy az óvodáskori elképesztő tudásszomjat átörökítse a serdülőkorba. Az online felületek lehetővé teszik, hogy a gyengébb képességű gyerekek is – a maguk módján – bekapcsolódjanak a tanulási folyamatba.

Mindent összevetve sok lehetőséget rejt a mostani helyzet, amit attól függően tudunk jól vagy rosszul kihasználni, hogy képesek vagyunk-e újragondolni azt, amit eddig a tanításról hittünk. Csak tőlünk függ, hogy amikor majd visszatérünk az osztálytermekbe, tanítványaink száz kérdéssel, új tapasztalatokkal, kíváncsisággal vagy a megszokott komor arccal ülnek be a padokba.
 
Fábián Attila
A szerző Hargita megyei zenetanár