Az iskola vezetősége nem tudta kezelni a helyzetet: a végleges tanári állásban dolgozó pedagógust nagyon nehéz eltanácsolni, elmozdítani állásából. Ehhez hosszadalmas fegyelmi eljárásra volna szükség, de ahogy a szülők mondják, ,,a tanárnő senkit nem pofozott fel, csak éppen teletömte egyessel a naplót”.

A feljelentett pedagógus mellett kiálló tanárok zöme túlzónak tartja a szülők felháborodását. Azt állítják, a tanárnak szinte semmi fegyelmezési eszköz nincs a kezében, ezért csak a jegyek révén tudja a diákokat fegyelmezni, és tájékoztatni a szülőket arról, hogy nagy bajok vannak a nebulók viselkedésével.

Ez az iskolai történet nem egyedi eset Erdélyben. Ilyen és ehhez hasonló panaszok sorakoznak a megyei tanfelügyelőségeken, amelyekre a tanügyminisztérium helyi szerveinek kell megoldást találniuk. A legtöbb esetben azonban nehéz elfogulatlanul dönteni, mert ahogy mondani szokás, az igazság valahol középen van.

Másrészt

Olyan világban élünk, ahol mindenkinek egyre nagyobb elvárásai vannak környezetével, a számára nyújtott szolgáltatásokkal, mindennel szemben. A gyerekes családok számára az ,,elváráscsomagban” értelemszerűen kiemelt helyen szerepel az iskola és a pedagógus. Mindenki a legjobb tanítónőhöz és a legjobb tanár(ok)hoz szeretné íratni gyerekét. Csakhogy milyen alapon döntünk arról, ki az igazán jó pedagógus?

Az, aki nem számonkérő, és elnézi a diák slendriánságát, vagy a szigorú, következetes tanár? Aki nem csak tanít, hanem nevel is, bepótolva ezzel az otthonról hozott hiányosságokat? Csupán néhány kérdés, amelyek mélyebb elemzése révén eléggé eltérő válaszokat kapnánk szülők és pedagógusok részéről.

A téma kapcsán azonban látni kell azt is, hogy

Miközben jelentősen megemelték a pedagógusok bérét, a kormány által félszájjal emlegetett szigorúbb számonkérés, az oktatás minőségének ellenérzőse valahogy elmarad. A rendszer nem képes, de nem is akarja kiszűrni a gyenge, felkészületlen pedagógusokat. Aki egyszer versenyvizsgával bekerül a tanügybe – függetlenül attól, hogy jó vagy rossz tanár –, rendszerint onnan megy nyugdíjba.

A romániai állami rendszer nagy hibája ez, hiszen ilyen védettség magáncégeknél nem létezik: aki nem dolgozik megfelelően, előbb-utóbb elbocsátják, leépítik. Ilyen irányba kellene elmozdítani a romániai tanügyet, egészségügyet és mindenféle más közintézmény humánerőforrás-politikáját.

Ha nincs mindenki számára érthetően körülírt, teljesítményorientált kritériumrendszer – az adott szakterületen ki teljesít jól és rosszul –, akkor a megoldást kereső bizottságok bármiféle panasz esetén sötétben tapogatóznak. Végül nem objektív, hanem szubjektív döntések születnek.

Példa rá az ismerősöm esete. Gyerekének osztályfőnöke az igazgatóval közösen azt tanácsolta néhány felháborodott szülőnek, ha ennyire elégedetlenek az iskolával és a tanárnővel, talán jobb lenne más iskolát keresniük a gyerek számára.

Kérdés, hogyha jövőre egy másik osztályközösségben ismétlődik meg a történet, mi lesz az iskola vezetőségének a válasza?