Rendszeresen kutatják nagynevű intézetek, hogy az Európai Unió különböző országaiban mennyire elégedett anyagi helyzetével, magánéletével a lakosság, mennyire érzik jól magukat az emberek a bőrükben. Legutóbb az Eurostat, az EU statisztikai hivatala ismét vizsgálta ezt, és némely ponton számunkra meglepő eredmények születtek. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a felmérés és a válaszadás is relatív, számos képlékeny tényező függvénye, akkor is, ha tudjuk, hogy maga a boldogság és elégedettség is erősen viszonylagos fogalom.

Azon nem lepődik meg senki – ugyanis borítékolni lehet –, hogy Belgiumban, Finnországban, Hollandiában módfelett elégedettek az emberek. Ha viszont az ember azt látja a grafikonon, hogy a romániai polgár az európai átlagnál egy picivel elégedettebb az anyagi helyzetét illetően, értetlenül vonja föl a szemöldökét. Hiszen mást sem teszünk, csak panaszkodunk, hogy milyen nehezen lehet megélni nálunk, fiataljaink hanyatt-homlok rohannak külföldre dolgozni, mert itthon jóval kevesebbet keresnének, mint mondjuk Németországban, tengődnek a nyugdíjasok, hajnaltól késő estig robotolnak a szülők, akiknek nem jut elég idejük a gyermekeikre, stb.

Ha a korábbi eredményekkel vetjük össze a 2018-as évre vonatkozó adatokat, kiderül, nemcsak az európai átlag, de a romániaiak is elégedettebbek lettek anyagi helyzetükkel 5 év leforgása alatt. Valószínűleg az is nyomhat a latban, hogy az elmúlt években számottevően megemelkedett nálunk a közalkalmazottak bére, de amiatt is lehet ilyen „tetszetős” a végeredmény, hogy a válaszadók nem abszolút terminusokban gondolkoznak, hanem viszonylagosan mérlegelik elégedettségüket avagy elégedetlenségüket: például a szomszéd helyzete, vagy saját korábbi helyzetük lehet a viszonyítási pont.

Ugyanakkor azt sem kell figyelmen kívül hagyni, hogy a világ számos pontjára kiterjedő boldogságfelmérések nem ritkán azt mutatják, egészen szegény országokban is sokszor sokkal derűlátóbbak, felhőtlenebbek az emberek, mint a kivételesen gazdag nyugat-európai vagy ázsiai helyeken. Nem kell ahhoz szociológusnak lenni, hogy az ember tudatában legyen: a boldogság, elégedettség valójában nem méricskélhető, összehasonlítható körülmény. Mert akad, aki azért elégedett, mert idén már gond nélkül ki tudja fizetni a számláit, holott korábban jobban meg kellett húznia a nadrágszíjat, mást meg mondjuk az sem tesz elégedetté, hogy évente többször is elmehet egy külföldi nyaralásra. És akad olyan is a világon, aki már azért is elégedettnek mondja magát, mert van egy darab kartonpapírja az utcán, amire lehajthatja a fejét. Sőt, olyan is, aki általában véve a pohár tele felére összpontosít, nem pedig az üresre.

Mivel minden relatív, maguk a nagyon relatív, az „átlagot” tükröző felmérések is hoztak már napvilágra például olyasmit, hogy nők betegebbnek érzik magukat a férfiaknál, noha valójában kevésbé betegek; hogy a japánok közül sokan bármi másnál többre értékelik a munkával töltött időt, vagy hogy Görögországban az emberek papíron szerfelett sokat dolgoznak, viszont ez a napsütötte, turistacsalogató országban szinte egybefolyik a szabadidővel. Szóval egy effajta felmérés nem lehet objektív tükör, maga az elégedettség pedig módfelett relatív. Úgyhogy marad előttünk ama bizonyos félig telt vizespohár. Rajtunk múlik, az ürességére összpontosítunk-e, vagy pedig a meglévő tartalmára.