A kutatásból többek közt az derült ki, hogy a hazai lakosság mintegy 82 százaléka egyáltalán nem ült be a fogorvosi székbe 2017-ben, és ezzel a vizsgált 28 ország közül sereghajtók vagyunk. Nem sokkal rózsásabb a helyzet a tekintetben sem, hogy hányszor kopogtak be a romániaiak az orvosi rendelők ajtaján. Ha két lábbal a földön maradunk, nem így kellene fogalmaznunk, hiszen a valóságban nem is kopogtathat a páciens, ugyanis meglehetősen gyakori, hogy öles betűkkel az olvasható az orvosi szoba ajtaján (a miheztartás végett): „kérjük, ne kopogtasson, ne lépjen be hívatlanul!” Aztán lehet, hogy órákig kell várnia. De ez csak afféle apróság, ne akadjunk fenn semmiségeken…

Inkább térjünk vissza a statisztikákhoz. Józan paraszti ésszel is belátható, hogy olykor ajánlatos óvatosan kezelni a számszerű kimutatásokat. Jó, ha nem indulunk ki belőlük, mert szélsőséges, a világot feketére-fehérre festő, messzemenő következtetésekhez vezethetnek bennünket. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy egy szintén az Eurostat által végzett, február elején közzétett felmérés arra a meglepő eredményre jutott – ami enyhén szólva is fonáknak tűnhet a mostani kutatás mellé illesztve –, hogy a 16 éven aluli romániai gyerekek a legegészségesebbek Európában. Akkor hogy is van ez? Bár mi vagyunk szinte a sereghajtók az egészségügyi ellenőrzésekre járás tekintetében, mégis nálunk legegészségesebb az ifjú generáció?

A sokszor erősen sarkító vagy egyszerűsítő statisztikák hihetőségének, hitelességének kérdésén túllépve azért elgondolkodhatunk mindazon, ami az adatokból kirajzolódik. Sok oka lehet annak, miért él a hazai lakosság tekintélyes része az egészségvédő- és megőrző, sőt olykor életmentőnek bizonyuló szűrésekkel, szolgáltatásokkal. Amelyek rendszeres igénybevétele a lakosság mindennapi életének szerves részét képezi olyan jóléti országokban, mint mondjuk Norvégia vagy Dánia. A fogorvosi kezelések esetében például az a helyzet, hogy nálunk az átlagfizetéssel, nyugdíjjal „büszkélkedő” polgár zsebéhez mérten bizony legtöbbször csillagászati árakról van szó. Hiszen az ember kénytelen magánrendelőbe menni, miután az állam nem nagyon gondoskodik arról, hogy „kezelje” a lakosság fogazatát. Aztán: az orvos és páciens viszonyát Romániában – attól eltekintve, hogy az utóbbi időben jócskán megemelték az egészségügyi alkalmazottak fizetését – még mindig nagy mértékben a csúszópénz nevű „intézmény” határozza meg. Így nem ritkán attól függ, hogy mennyire bánnak emberségesen a beteggel, hogy mekkora összeget csúsztat a gyógyító zsebébe. Az igazsághoz bizony az is hozzátartozik, hogy bár biztosan sokan tájékozatlanok a szűrővizsgálatok fontosságát illetően, szép számmal akadnak olyanok is, akik bizalmatlanok az egészségügyi rendszerrel, az orvosokkal szemben. A nem ritkán riasztó kórházi állapotokat, hosszadalmas várakozásokat, ide-oda küldözgetéseket, bürokráciát, orvosi tévedéseket látva seregnyien elriadnak attól, hogy a rendszer karmai közé kerüljenek. És ha tovább gondolkodunk, az is eszünkbe juthat, ami egyre jellemzőbb a huszonegyedik század első felének gyógyítói módszereire. Manapság ugyanis egyre inkább az történik, hogy a beteggel csak felületesen állnak szóba az orvosok, ritkán vizsgálják meg közvetlen, emberi módon, alig hallgatják meg panaszait, gépiesen átnézik a leleteit, aztán tovább küldik egy másik orvoshoz, vagy méregdrága gyógyszert rendelnek. Holott a gyógyulást bizony sokszor az lendíti előre, ha az orvos emberszámba veszi, lelkileg megnyugtatja a beteget. Ehelyett a páciens József Attila szavával élve gyakorta mindössze „kartotékadat”: laborértékként, számokban kifejezett kórképként, adathalmazként szerepel a gépiességen alapuló egészségügy nyilvántartásában. Számadatként akár egy egyszerűsítő, nem emberarcú statisztikában.