És mindezt hiteles, műfajilag tiszta, témaérzékeny, közérthető, igényes, felülnézetet adó, értékorientált, Erdély-központú, erdélyi magyar szemszögnek alárendelt, abból kitekintő újságírással. Elsődlegesen azokhoz szólva, akik szélesebb látókörű, művelt, érdeklődő, közösségben is gondolkodó, közösséget építő, megtartó olvasók. Ugyanakkor azokhoz is, akik minket olvasván könnyebben őrzik meg, gyakorolhatják anyanyelvüket.

Hiszen talán még soha nem volt annyira szükség a hiteles, ellenőrzött tájékoztatásra, a szakmai eszközökkel feldolgozott információk közlésére, mint manapság: amikor gyakorlatilag a zsebünkben hordozzuk, a markunkban tartjuk a világot, és nagyon nem mindegy, melyik apró pici pontján kattintunk léket rajta.

Hiszen egy tapasztalatlan kéz egyetlen gombnyomással könnyen magára zúdítja az információs társadalom, a digitális (al)világ minden szennyét-mocskát – az áldozat észre sem veszi, hogy magával ragadta az álhírár, az olcsó propaganda, butítás, félrevezetés, agymosás. Közben pedig csak fokozza a tájékoztatási-tájékozódási válságot a közösségi oldalakon tapasztalt véleménymegizmosodás, -fitogtatás, a szemellenzős, elvakult atyafik parttalan kommentsárdobálása. Egy olyan felületen, ahol irreleváns, hogy például a koronavírus témájában egy orvos vagy egy traktorista „érvel” – utóbbi jobban tudja és kész, „őt már nem lehet átverni”.

Azt a sajtóterméket, médiumot, mely – hosszú éveken keresztül egyetlen – országos napilapként úgy próbált beszámolni, úgy írt például egy fontos sepsiszentgyörgyi történésről, hogy az a nagyváradi olvasót is érdekelje, hogy a szatmári magyar is elismerően bólogasson, követendő példát találjon abban, vagy éppen megbotránkozzon azon, mi történik Marosvásárhelyen vagy Csíkszeredában.

Hanem a tágabb értelemben vett haza, Erdélyország „teljes jogú” polgáraiként tisztában legyenek valamennyi fajsúlyos történéssel, együtt örüljünk és együtt sírjunk, ha pedig netalántán erőt kell felmutatni, azt közösen tegyük.

Hát nem kellett az erőnk: csendben vagyogatunk, gyengülgetünk. Miközben Budapest felől felerősödött a nemzetegyesítési láz, Bukarestben tovább araszolgatott a kis rommagyar lépések, alkudozások politikája. Kétségtelen, hogy amink ma még van, azt igen nagy részben e két „forrásnak” köszönhetjük. Miközben nagyon sok mindenünk nincs. A hiánylista hosszáért mindenki, de mindenki felelős valamilyen formában. Semmi értelme belekezdeni, csupán egyetlen dolgot említenék most: a valódi, élő, hatni, alkotni, gyarapítani képes, erős, több lábon álló, kiteljesedett erdélyi, erdélyi magyar identitás.

Rengeteget vesződtünk, vesződünk Székelyföld autonómiájának kérdésével, aminek bizonyára sokan szurkoltak, szurkolnak a régión kívül élő több százezer magyar közül is, de azért valljuk be őszintén: ez igazából nem a Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmáron, a Szilágyságban, a szórványban éldegélő magyarok sorsfordító ügye.

Miközben felmérések is igazolják, hogy legtöbbünk Erdélyt tekinti elsődleges hazájának, az elmúlt évtizedekben sem az RMDSZ, sem pedig az ellenzéke nem merte nyíltan zászlajára tűzni, kitartóan képviselni Erdély autonómiájának kérdését, amely már bizony a teljes erdélyi magyarságot „lázban” tarthatta volna. Hogy miért történhetett így? Tudjuk: mert akkor már nem csak mi vagyunk, hanem a jóval nagyobb számú erdélyi románság is „belép a képbe”. A „keveredés”, esetleg egy vegyes párt gondolatától pedig iszonyodnak a tulipános, csillagos, fenyőfás irodákban, de még Budapesten is. Érthető okokból – de ez a nagy csend, elzárkózás jelentős mértékben hozzájárulhatott a jelenlegi állapotokhoz: az erdélyi identitás lassú feloldódásához-elpárolgásához. Ha egyáltalán volt-van ilyen valójában.

Merthogy itthon a székelyek székelyek, jól elvannak magukban, a maguk bajaival, igen nehezen akaródzik néha legalább merő pillantást vetni a hegyeken túlra. És közben, akárcsak az Erdély más vidékein élő magyarok – tömbben, vegyesen vagy szórványban, szinte mindegy –, nagyon, nagyon sokan beülnek este a tévé elé, és eresztik az M1-et, az RTL Klubot, vagy telefont simogatva szívják magukba a digitális Magyarországot, teljes felszerelésben: pesti dugóval, kreált sztárocskákkal, mélyen belpolitikai adok-kapokkal, ideológiai cakkumpakkal. Vagy ott a másik véglet: bekapcsolják a Pro Tv-t, rákattannak a millió román portál egyikére, és ugyanúgy felszívódnak, csak „románul”, a román világba, román csatornákon keresztül.

Eközben pedig azok, akik „belsősként” valóban hisznek az erdélyi magyar média identitásmegőrző küldetésében, folyamatosan partnereket keresnek. És bizony, sajnos jó ideje úgy néz ki, csak a politika látja ennek létjogosultságát, csak a politika működtet effajta társkereső rovatot.

Tetszik, nem tetszik: most, ma, manapság senki nem tud jobbat, ami valóban működhet is nálunk. Hacsak nem blogot, keveseknek nagyon helyi valamit, réteglapot, vagy mint számos példa van rá itthon is: névtelenül hírlopkodó, bűnügy-baleset-bulvárra szakosodott szenzációhajhász, kattintásvadász portált akarnánk működtetni.

Ilyen helyzetben a fentebb vázolt küldetéssel azonosulóknak kötelességük kihasználni minden adandó lehetőséget. Igen, folyamatosan azt hallani, hogy a politika mennyire kihasználja a médiát, de legyen egyértelmű: a sajtó is ki tudja használni, sőt a mai romániai magyar társadalmi valóságban – természetesen a szigorúan leszögezett szabályokból, beleszólási vörös vonalakból nem engedve – kötelezően ki kell használnia a politikát, helyi, bukaresti, budapesti, brüsszeli forrásokat, támogatásokat, közpénzt egyaránt. Mindent, ami él és mozog. Pontosan azért, hogy elláthassa, elvégezhesse azt a fajta közszolgálatot, amely messze, de messze túlmutat holmi mulandó, vagy éppen menthetetlenül berögződött elvi-politikai csatározásokon, szemellenzőkön, skatulyákon. Mint ahogy túlmutat a (sajtó)szabadság és a (sajtó)függetlenség ideáival álságosan dobálózók, azokat kisajátítók egy az egyben politikai (elvakultan, vérbe borultan ellenzéki) indíttatású vádaskodásain, pillanatnyi erkölcsi-szakmai-politikai haszonszerzési szándékain is.

Ehhez pedig mi kellünk: az erdélyi magyar sajtó. Piaci alapon működve vagy mesterségesen fenntartva, ilyen szempontból tökmindegy: minél szerteágazóbb, változatosabb formában, jól, békében megférve egymás mellett. Hogy bárki kénye-kedve szerint válogathasson, lapozhasson, kattinthasson, kapcsolhasson.

Csakhogy ez magától nem megy. Egyre erőteljesebb, a nyomtatott sajtó sajnálatos, ám várható halálán jócskán túlmutató leépülés fenyeget Erdélyben. Vagy mint nálunk: már meg is történt. Ez már több mint intő jel, több mint kiáltó szó. Látnia, hallania kell ezt újságírónak és olvasónak, támogatónak és támadónak, vállalkozónak és befektetőnek, közéleti személyiségnek és döntéshozónak, kormánypártinak és ellenzékinek egyaránt.