2013. január 06., 21:092013. január 06., 21:09
Tétova nemmel válaszoltam. Ezt várhatta, mert megszokott szűkszavúságától elütő szóáradatba kezdett: előbb-utóbb ki fognak dobni bennünket. Nem az állásunkból, a nyugdíjas státusból, városból-országból, hanem a közszállítási járművekből.
Értetlenül néztem rá, mire ő újabb kérdést szögezett nekem: én eddig még nem láttam, vagy az én járművemen esetleg még nem jelentkezett volna? De hát micsoda? – türelmetlenkedtem. A gyűlölet – hangzott a lakonikus válasz. Miféle gyűlölet? Az idősebbekkel szembeni. Na, még így se értem?! De, így már kezdtem érteni. Kezdeti butaságomat először is azzal mentettem, hogy én általában mindössze két megállónyit buszozom naponta, s bár a járművek oda-vissza tele vannak az egyetemről jövő és odafelé tartó fiatalokkal, de a kényelmes elfekvő pozíciójukat és az ablakon való kibambulásukat annak az örömnek tulajdonítottam, hogy a felpörgetett életritmus fáradalmait legalább néhány percig kipihenhetik, vagy mert belemerülnek a telefoncsácsogásba vagy a sürgős internetezésbe. Kollégám viszont közbevágott és láttam, milyen erőfesztítésébe kerül, hogy ne vágja arcomba, mennyire elbutultam. Nem, nem erről van szó, hanem arról, ahogyan ránéznek egy-egy idősebb emberre. Mintha számon kérnék, hogy is merészel felszállni a villamosra, illetve egyáltalán milyen jogon szedi még mindig olyan bőszen a levegőt. Elszíva a jótékony oxigént a jövő nemzedéke elől.
Most már értettem: máris hallottam az államelnök sunyi heherészését, az „ingyenélő” nyugdíjasok megfenyítését, hogy egyszer ennek vége lesz, mert ami sok, az sok. Nem akarok arról szólni, hogy az évtizedeken át fizetésünkből levont nyugdíjalapokat mások élték fel, mert erről volt már elég szó, tény, hogy igazat adtam a kollégámnak: bevált a göbbelsi jó öreg tanács, hogy csak elégszer kell valamit mondani, mindent elhisznek. Közben hallottam a hírolvasók hangját is, a zebrán halálra gázolt „öregekről” beszélve, akik járkálnak csak úgy, ni, ahelyett, hogy gondolnának a felelőtlenül száguldozni vágyó ifjakra. És váratlanul örvendezni kezdtem, milyen komoly nehézsúlyú vagyok, s igy mekkora erőfeszítés volna engem bárhonnan is csak úgy kilódítani!
Magyar politikus ritkán használ olyan méltató szavakat egy román vezető kapcsán, mint amilyeneket Orbán Viktor miniszterelnök mondott román kollégájáról, Ilie Bolojanról Tusványoson – jó is lenne, ha mindez egy szoros együttműködés kezdetét jelentené.
Kevesebb mint kilenc hónap választ el bennünket a jövő évi magyarországi választásoktól, és mint ahogy az anyaországi társadalomnak, úgy a külhoni, erdélyi magyaroknak sem mindegy, mi lesz a megmérettetés kimenetele.
Ahogy az várható volt, a megszorító intézkedések miatt egyre durvábbak a viták a PSD és a PNL között, a PSD pedig olyan beleéléssel játssza az ellenzéki párt szerepét, hogy a végén még tényleg elhisszük: hajlandó felrobbantani a koalíciót.
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.