2010. szeptember 28., 10:302010. szeptember 28., 10:30
Közismert – és ezt a hazai bűnügyi statisztikák is alátámasztják –, hogy a munkanélküliség növekedése, az egzisztenciális kilátástalanság, az általános pénztelenség közepette meredeken ível felfelé a bűncselekmények száma, ami többszörös odafigyelést, munkát követel rendőrtől, csendőrtől egyaránt.
Az is tény, hogy a többi közalkalmazotthoz hasonlóan a belügyminisztérium alkalmazottait is ugyanúgy sújtotta a megszorító intézkedések keretében hozott bércsökkentés, mint ahogy az is igaz: alulfizetett rendőrtől nehéz elvárni, hogy hatékonyan felvegye a versenyt a törvénytelen úton milliókat bezsebelő bűnözőkkel szemben. Csakhogy a kevesebb fizetés semmilyen körülmények között nem adhat okot arra a magatartásformára, amelyet rendőrök, csendőrök és börtönőrök produkáltak az állomány tagjainak múlt heti bukaresti tüntetésén.
És itt nem csupán arról van szó, hogy a belügyminisztérium különleges jogállású munkatársai jólneveltséget és civilizáltságot sutba dobva, útszéli, leginkább az alvilági figurákéhoz illő hangnemben szidalmazzák az államfőt és a miniszterelnököt. Hanem elsősorban arról, hogy eközben rendkívül rossz fényt vetnek a rend és a fegyelem szavatolására hivatott intézmény egészére is. Hát miként vegye komolyan, hogyan bízzon ezután a törvénytisztelő polgár a rendőrökben, ha azt látja, hogy – engedély nélküli felvonulásukkal – maguk is vétenek a jogszabályok ellen?
Ilyen körülmények között teljesen természetes volt Vasile Blaga belügyminiszter becsületbeli lemondása. Noha ezt a gesztust a közvetlen felelősöknek – az országos rendőrfőkapitánynak és a csendőrparancsnoknak – kellett volna megtenniük, Blaga helyesen látta be, hogy a belügyminisztérium állományával szembeni súlyos bizalomvesztés nyomán óhatatlanul le kell vonnia a megfelelő következtetést. Sajnos több egykori minisztertársa hasonló válságos helyzetben nem bizonyult ilyen bölcsnek.
Miközben Nicușor Dan választási győzelme kedvező fejlemény a magyarok számára, hiszen sikerült elkerülni, hogy az országnak szélsőjobboldali, magyargyűlölő elnöke legyen, azért olyan sok okunk még sincs az önfeledt ünneplésre.
Románia leginkább ahhoz a katonához hasonlít, akire a csatában rálőttek, de szerencséjére a füle mellett elsüvített a puskagolyó – tömören így foglalható össze az államfőválasztás végeredményének legfőbb következtetése.
Elnökválasztás előtt áll, és háborog az ország. A választópolgárnak el kell döntenie, hogy az egykori suszter „aranykorszakát” felelevenítő aktivista „megmondóember” vagy a matematikában kimagasló eredményeket felmutató jelölt mellé üti a pecsétet.
Sokszor mondták már a romániai választások kapcsán, hogy két rossz közül kell választani, ezért szavazzunk a kisebbikre – a mostani elnökválasztás viszont már arról szól, hogy nem a nagyobbik rosszat, hanem a katasztrófát kell elkerülni.
Egy soha el nem mondott személyes történetet mesélnék el 1986-ból. Épp elvégeztem az egyetem fizika szakán az első évet. Elviselhetetlen hőség volt Temesváron.
Az eredményt látva kijelenthető: a kormánypártok akkor is nehezen tudtak volna jobb eredményt összehozni a szélsőjobboldali, magyargyűlölő George Simion számára az elnökválasztáson, ha a kampányidőszakban közvetlenül mellette korteskednek.
Románia most aztán nem marad le: a dekadens Nyugattal egy időben rendelte be magának a szélsőséges-populista-szuverenista tisztítódesszertet.
Bár a kellemetlen meglepetés több tekintetben is benne volt a pakliban, nem túlzás sokknak nevezni a romániai államfőválasztás vasárnap rendezett első fordulójának eredményét.
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.