Rituális alvás

A nyáron is alaposan feszegettem a környezetemben élők tűrőképességének határait, mikor nem voltam hajlandó az idegbecsípődésemet orvosoltatni. Visszautasítottam gonosz módon még a jó szándékú, segíteni akaró barátokat, ismerősöket, akik – látván kínjaimat – a gyógymódok széles repertoárját ajánlották. Volt aki a fizioterápiára esküdött, volt aki az izomlazító injekciókat, tablettákat ajánlotta, de szóba került százféle kenőcs, valamint a lézerkezelés is.

Közeli barátaim együttérzéssel kérdezgették, amikor látták, hogy kétrét görnyedve járok, hogy: „Fáj, te szegény?” – „Igen.” – „Nagyon?” – „Rettenetesen, megint nem aludtam szinte semmit.” – „Orvosnál voltál?” – „Nem.” – „Na akkor hadd, fájjon, megérdemled!”. Bár ugyanannyi idő alatt gyógyultam meg ebből az igen gyakori nyavalyából, mint mindenki más, beleértve azokat is, akik kezeltetik magukat (és most nem feszítem tovább a húrt azzal, hogy kiszámolgatom, mennyit is spóroltam az el nem végeztetett terápiákon), ekkor jöttem rá, hogy mégiscsak ajánlatos az embernek valamiféle gyógymódban hinnie.

Rájöttem arra, hogy hozzám legközelebb az ősi keleti kultúrákban és Egyiptomban is gyakorta használt rituális alvás áll. Ez azt jelenti, hogy a pácienst alaposan bekenik vagy végigmasszírozzák mindenféle finom olajakkal, vesz egy illatos fürdőt, majd a szentélyben kialussza magából a gonosz szellemeket. Tudtommal az alvásnak az ősi magyar kultúrában is sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, mint manapság. Azt tartották például, hogy nem szabad az alvót hirtelen felébreszteni, mert a lelke messze jár, és ha megijed, lehet, hogy nem tér vissza a testbe. No, tehát (kihasználva az alkalmat, hogy ezt az írást a főnökeim is elolvassák) ezennel kijelentem, hogy a finom szundikálást választom az egészségügyi szolgáltatások széles skálájáról.

És kéretik tudni, hogy ha a délelőtti órákban rekedt hangon szólók bele a telefonba, az nem azt jelenti, hogy dög voltam idejében felkelni, hanem azt, hogy jól haladok a sikeres gyógyulás (vagy a betegségmegelőzés) felé vezető úton. Ennek pedig örülni illik, és semmiképp nem kell megróni miatta a magát nehéz terápiának alávetett kollégát, barátot, ismerőst.