Ismét, sokadszorra kiviselte magát a Magyarországgal, a magyarkérdéssel szemben mindig fokozott érzékenységgel viseltető román diplomácia. A határon túl élő – például az Ukrajnában a magyarokhoz hasonlóan elnyomott – őshonos román közösségek sorsa iránt kevésbé aggódó bukaresti külügyminisztérium folyamatosan felszisszen, valahányszor budapesti kormányzati illetékesek, közméltóságok állást foglalnak a külhoni, erdélyi magyarok helyzetével kapcsolatban, és e téren ajánlásokat is megfogalmaznak.

Most, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor esetében azonban olyasmire ragadtatta magát a román szaktárca, amit talán a Nicolae Ceaușescu nevével fémjelzett román kommunista rezsim sem mert megengedni magának Kádár János magyar pártfőtitkárral szemben 1958-as romániai látogatását megelőzően, nem véletlenül emlegetett Orbán Viktor kommunista időutazást tusványosi előadásában. Diplomáciai úton ajánlásokat megfogalmazni egy szomszédos ország vezetőjének annak kapcsán, hogy miről beszéljen, illetve milyen témát kerüljön, amikor egy másik állam területére látogat, nem csupán barátságtalan gesztus, de szembemegy a demokratikus alapértékekkel is, és fittyet hány a szólásszabadságra. Mindezek után ráadásul még a román külügy jön az erdő felől, és berendeli Magyarország bukaresti nagykövetét, erről azonban mélyen hallgat, a nyilvánosság a diplomáciai csörtéről nem a román hatóságoktól szerez tudomást, hanem a magyar külügyminisztertől.

Egyre inkább erősödik az emberben az érzés, miszerint a román külügy nem a kétoldalú kapcsolatok jobbításában érdekelt, hanem éppenséggel az államközi viszonyok mérgezésére törekszik. Persze szerencsésebb lett volna, ha tusnádfürdői előadása, a román demars ismertetése során – Erdély és Székelyföld vonatkozásában – a miniszterelnök másodszor is odateszi a közigazgatási jelzőt, amikor Romániához tartozó területi egységeket emlegetett. Merthogy eme magyarlakta történelmi régiók esetében valóban nem lehet közigazgatási értelemben beszélni, ezek elképzelésként merülnek fel a különböző autonómiaformák szorgalmazása során. De vajon mégis mit várt a román külügy, amikor olyan hajmeresztő, az orwelli időkre emlékeztető elvárást támasztott, miszerint „nem szabad nem létező romániai közigazgatási területi egységekről beszélni?”

A román diplomáciának van még mit tanulnia, például a csendőrségtől, amelynek ezúttal – ellentétben például a nagykárolyi szoboravatással vagy az úzvölgyi temetődúlásokkal – sikerült a helyzet magaslatán állnia, és megakadályozta, hogy a román ultranacionalisták bejussanak a tusványosi tábor területére. Még akkor is dicséret illeti a rendvédelmi szervet, ha érzésünk szerint fentről jött parancs eredménye Tîrnoveanuék megrekcumozása, erre utal a magyar miniszterelnök román kollégájához intézett köszönőlevele is. Úgy tűnik, míg a román külügy az államelnöki hivatalnak otthont adó Cotroceni-palotából érkező ukázok mentén rondított bele ismét a kétoldalú kapcsolatokba, addig a belügy miniszterelnöki ráhatásra parancsolt megálljt a provokátoroknak. A kettős bukaresti irányítás közepette elég nehéz jó irányba terelgetni a két ország viszonyát…

És ha már Orbán–Ciolacu-találkozó: a magyar kormányfő tusványosi beszédére zúduló megszokott össztűz helyett tényleg az volna a lényeg, miként lehetne előmozdítani a két ország kapcsolatát, amely közel sincs azon a szinten, amely szomszédos államoktól elvárható. Bármilyen érdeke is fűződött a bukaresti Victoria-palotába nemrég beköltözött román szociáldemokrata miniszterelnöknek ahhoz, hogy a Tusványos előtt munkaebédre hívja hivatalába magyar kollégáját, és bármilyen kalkulusok mentén is fogadta el Orbán Viktor a meghívást, a fontos valóban az lenne, hogy a két fél próbáljon meg közös projektekben megállapodni, és aztán neki lehetne vágni ezek megvalósításának. Legyen az a magyar és a román fővárost összekötő gyorsvasút még oly merésznek is nevezhető terve, vagy akár a Románia schengeni csatlakozása érdekében folytatandó közös lobbi, ezek a célok mind alkalmasak arra, hogy közelebb hozzák egymáshoz a két országot, és akkor egyéb, a nemzeti kisebbségek helyzetét javító intézkedések is hamarabb terítékre kerülhetnének.

E téren azonban egyáltalán nem segítenek a román külügy mentalitásából, eljárásaiból visszaköszönő régi reflexek.