2012. augusztus 10., 10:392012. augusztus 10., 10:39
A magyar olimpikonok londoni szereplésének akár csak két napja is kiválóan képes érzékeltetni, mennyire része a sportnak a siker és a dráma is: miután a szerdai nap úgy indult, hogy a kenus Vajda Attila nem tudta megvédeni címét, a kajakosok két aranyat is összelapátoltak, a férfi kézilabda-válogatott minden idők egyik legizgalmasabb mérkőzésén győzte le Izlandot, hogy aztán este ismét óriási hideg zuhany következzék egy egész nemzet számára a vízilabda-válogatott kudarca miatt – majd csütörtökön Risztov Éva egy világnak mutasson példát kitartásból.
A magyar csapat londoni szereplése ugyanis nemzeti ügy – bárhogy is próbálják ezt a főállású fanyalgók cáfolni –, ugyanúgy, ahogy mindegyik részt vevő ország polgárai presztízskérdésnek tekintik a szereplést, elvégre nem mindegy, milyen hírüket viszik a világban a színeiket képviselő sportolók. Nos, nekünk magyaroknak most a legkevésbé sincs miért szégyenkeznünk. A négy évvel ezelőtti pekingi „gyalázatot” – amikor csak három aranyérmet szereztünk – már az olimpia félidejében, vasárnap sikerült lemosni. Nem mintha kizárólag az aranyérem lenne a mérce: ugyanolyan megbecsülés illeti a kevésbé csillogó medálok birtokosait, sőt a nem dobogós helyen végzőket is.
A most betliző férfi vízilabda-válogatott történetében véget ért egy szakasz, de a zsinórban elnyert három olimpiai bajnoki címet akkor sem veheti el senki – és ne feledjük, hogy a labdarúgásban sem mindig a legjobbnak tartott brazilok nyernek vb-t. A most győztes, dobogós vagy pontszerző sportolókkal együtt ők is példaképek, akiknek – Gyurta Dánielt idézve – közel tizenöt millió magyar szurkol. És ha már itt tartunk: mi, anyaországon kívüliek immár nem csupán „a pálya széléről” szurkolhatunk, és lehetünk részesei a magyar sportsikereknek. Elvileg ahhoz is adott a lehetőség, hogy példájuk nyomán – határokra való tekintet nélkül –, ha nem is tizenöt, de legalább tizenhárom milliós merítésből kerüljenek ki a jövő magyar olimpiai bajnokai.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Egy soha el nem mondott személyes történetet mesélnék el 1986-ból. Épp elvégeztem az egyetem fizika szakán az első évet. Elviselhetetlen hőség volt Temesváron.
Az eredményt látva kijelenthető: a kormánypártok akkor is nehezen tudtak volna jobb eredményt összehozni a szélsőjobboldali, magyargyűlölő George Simion számára az elnökválasztáson, ha a kampányidőszakban közvetlenül mellette korteskednek.
Románia most aztán nem marad le: a dekadens Nyugattal egy időben rendelte be magának a szélsőséges-populista-szuverenista tisztítódesszertet.
Bár a kellemetlen meglepetés több tekintetben is benne volt a pakliban, nem túlzás sokknak nevezni a romániai államfőválasztás vasárnap rendezett első fordulójának eredményét.
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.
Látogatottsági adatok