Balogh Levente
2019. június 07., 08:492019. június 07., 08:49
2019. június 07., 08:502019. június 07., 08:50
Trianon nem a jelen, hanem a múlt része – mondta ki a szentenciát több, magát européernek, modernnek és progresszívnak tartó megmondóember a rossz emlékű békediktátum aláírásának évfordulója kapcsán. Pedig ha a Nagykörúton túlra is kiterjedne az illetők figyelme, akkor bizony szembe tűnne, hogy Trianon nagyon nem a múlt része. Hanem a békediktátum aláírásának időszaka óta permanensen velünk van. Az egyik legszembetűnőbb példa erre az úzvölgyi osztrák–magyar katonai temető esete, amely immár hetek óta borzolja a kedélyeket.
Mint ismeretes, az egykori magyar–román határ – illetve a jelenlegi Hargita és Bákó közötti megyehatár – közvetlen közelében fekvő temető azzal került be a magyar–román „konfliktusövezetek” sorába, hogy a Bákó megyei Dormánfalva önkormányzata úgy döntött: román katonáknak állít emlékművet a sírkertben. Ezt meg is tette, a fakeresztek közé, mellé, sőt vélhetően még a feltáratlan honvédsírokra is ortodox betonkereszteket állított, majd nagy garral az avatási ünnepség időpontját is bejelentette.
Aztán a felháborodás miatt elhalasztotta az avatóünnepséget, de csütörtökre soviniszta román szervezetek mégiscsak avatórendezvényt akartak szervezni.
Az úzvölgyi esetnél jobb „szemléltető eszköz” nem is kell arra, hogy Trianon továbbra is velünk van, és kifejti átkos hatását. Hiszen nem elég, hogy Románia megkapta Erdélyt, a Partiumot és a Bánság jó részét, amely együttvéve nagyobb területű, mint a Magyarországnak meghagyott rész, továbbra is alattomos eszközökkel próbálják meg szűkíteni a magyarok életterét, amikor a nyilvánvaló visszaélésektől sem visszariadva kisajátítanának egy magyar többségű megyéhez tartozó területet.
Igaz, hogy Úzvölgyében már egyetlen polgár sem él, csak a temető őrzi a magyar emlékeket, de éppen ettől még súlyosabb a területrablási kísérlet. Hiszen a szimbolikus térfoglalás minősített esetével állunk szemben, amikor először illetéktelenül rátennék a kezüket egy magyar többségű településhez tartozó földterületre, majd a múltat végképp eltörölni elve alapján a saját képükre formálnák a hősi sírkertet.
A romániai közállapotokat kiválóan illusztrálja, hogy a konfliktus annak ellenére sem tekinthető megoldottnak, hogy az építési hatóságoktól a román védelmi minisztériumon át a Bákó megyei prefektúráig számos román állami szerv jelezte: a dormánfalvi önkormányzat törvénytelenül járt el, amikor egy másik település, egy másik megye területén található temetőben építkezett.
Egy jogállamban ilyenkor nemhogy fölmerülhetne az, hogy a törvénytelen román létesítmény felavatását mégis megtartják, vagy bármilyen, a konfliktust tovább mélyítő román rendezvényt szervezzenek, de azonnal elindulnának az ilyenkor indokolt jogi eljárások a törvénytelenség elkövetéséért felelős személyek – elsősorban a dormánfalvi polgármester és a helyi közgyűlés illetékesei – ellen.
Romániában viszont tiltakozó akciókkal, élőlánccal, illetve parlamenti interpellációk útján kell felhívni a kormány és az összes illetékes szerv figyelmét arra, hogy ha már maguk a román állam hatóságai is törvénytelennek tartják az akciót – a román kormányt képviselő Bákó megyei prefektussal egyetemben –, akkor végre lépni kellene, és a dormánfalvi illetékesek felelősségre vonásával, valamint a törvénytelenül felállított román emlékművek eltávolításával elejét kell venni annak, hogy még tovább mérgesedjen az amúgy is robbanással fenyegető magyar–román konfliktus.
És el kell érni, hogy a nemzetközi megállapodások értelmében a magyar és a román fél illetékesei végre megvitathassák a temető helyzetét, és megállapodásra jussanak róla.
Kíváncsian várjuk a bukaresti illetékesek lépéseit, azt, hogy szándékukban áll-e kikényszeríteni a román hatóságok által is elmarasztalt provokációk leállítását, és felelősségre vonják-e a csütörtöki úzvölgyi „temetőostromhoz” hasonló soviniszta román provokációk felelőseit.
Ha nem, akkor Románia sok mindennek nevezhető, de jogállamnak semmiképp sem. A nemzeti kisebbségek példaértékű honának pedig végképp nem.
Balogh Levente
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
Gazda Árpád
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Rostás Szabolcs
Megnyugtató válaszok, lehetséges megoldások helyett egyre több a kérdőjel Parajdon azóta, hogy az évtizedek óta nem tapasztalt vízhozammal megáradt Korond-patak május utolsó napjaiban teljesen megtöltötte a sóbányát.
Balogh Levente
Vége a fél éve tartó elnökválasztási mizériának, a legnagyobb mumus, Călin Georgescu bejelentette a visszavonulását a politikától, miután Nicușor Dan nyerte a megismételt elnökválasztást – úgy tűnhet, Romániában helyreállt a rend.
Balogh Levente
Miközben Nicușor Dan választási győzelme kedvező fejlemény a magyarok számára, hiszen sikerült elkerülni, hogy az országnak szélsőjobboldali, magyargyűlölő elnöke legyen, azért olyan sok okunk még sincs az önfeledt ünneplésre.
Rostás Szabolcs
Románia leginkább ahhoz a katonához hasonlít, akire a csatában rálőttek, de szerencséjére a füle mellett elsüvített a puskagolyó – tömören így foglalható össze az államfőválasztás végeredményének legfőbb következtetése.
Balogh Levente
Sokszor mondták már a romániai választások kapcsán, hogy két rossz közül kell választani, ezért szavazzunk a kisebbikre – a mostani elnökválasztás viszont már arról szól, hogy nem a nagyobbik rosszat, hanem a katasztrófát kell elkerülni.
szóljon hozzá!