Fotó: Jakab Mónika
BÚCSÚ A NAPILAPTÓL – Gyertyagyújtással kezdődött a történet, legalábbis számomra.
2022. december 31., 21:042022. december 31., 21:04
Már jócskán beletapostunk 1999 ólomszürke, ködös őszébe, amikor az új országos napilap megjelenésével kigyúlt a remény lángja; anyaországi befektetőinkkel, mentorainkkal és olvasóinkkal együtt álmodtuk és hittük, hogy a rendszerváltás utáni erdélyi magyar média más is lehet, mint az addig ismert, részben átgyúrt, részben a múltból átörökített sajtó.
Pontosabban huszonhárom év és két hónap, hivatalosan ugyanis ennyit élt a papíralapú Krónika. Ennyi ideig érezhettem magam annak az egyik kis, de mégiscsak fontos fogaskeréknek, amely része lehetett egy igencsak olajozottan működő, szakmailag jól képzett újságíró csapat alkotta gépezetnek.
Nem hivatalosan már jóval az október 30-i öröm- és reményteli rajt előtt azon szerencsés helyzetben találtam magam, hogy az ötletgazdák és az erdélyi kortárs irodalom- és sajtóvilágának nagyjait átölelő csoportosulás árnyékában, többedmagammal ott bábáskodhattam az 1989-et követő, szabadnak kikiáltott korszak legnagyobb médiavállalkozása pályára állításán. A történelemnek egy apró kis töredéke, emberi léptékben viszont huszonhárom esztendő – bárhogyan is nézzük, nem kevés: egy új nemzedék felnövésének és megérésének időszaka. Ha jól számolom, mindössze ketten maradtunk az egykori igencsak népes „kezdőcsapatból”…
Bő két évtized után is megelevenednek előttem a magatehetetlen Nyárádselye idős lakói, akiknek a palás földdel együtt életük munkája, az otthonuk is elindult a lejtőn, lelki szemeim előtt jelenik meg az idősödő (román) férfi, akinek a marosvásárhelyi szívkórház csodadoktorai új „motort” ültettek be, és ezzel együtt új életet adtak, felidézem a fiatal (magyar) donor gyászoló, ám jótettükért a lelkük mélyén mégiscsak megnyugvást érző nyomáti szüleit. Szinte látom és hallom a szánalomra méltó székelysárdi újgazdag gázolót, akinek gondatlansága nemcsak egy fiatalt küldött a túlvilágra, de az ő életét is megpecsételte.
Találkozhattam és beszélgethettem világhírű, ám szerénykedő tudósokkal és mellüket fél téglával döngető, azonban egyetlen értelmes mondatot is nehezen megfogalmazó politikusokkal, mára megkoronázott trónörökös herceggel és hajléktalanszállón tengődő valamikori élsportolóval, rivaldafényben úszkáló művészekkel és ismeretlen, de társadalmunk számára rendkívül hasznos és fontos kisemberekkel.
Fotó: Krónika/Archív
Felkereshettem a nyugati magyar diaszpórát, és meglátogathattam az itthoni szórvány már csak omladozó templomtornyokba kapaszkodó maradék magyarjait, a műtőorvos mellől nézhettem végig országos premierként végzett operációt, és a helyszínen élhettem át, amint kedvenceink Európa élére röpítik a piros-fehér-zöld színeket. Megmászhattam szakmai csúcsokat, és sodródhattam lépésnyi távolságra a szakadék szélétől. Szinte mindvégig voltam a sors és a kollégák által átölelt munkatárs, és nagy ritkán magamra hagyott bűnbak.
Kisebbségi létünk lelki ápolásában, az igazságkeresésben, a rossz elleni küzdelemben, az élménynyújtásban. Ha újrakezdhetném, kétségtelenül ugyanezen a göröngyös, de mégiscsak csodálatos kilátást kínáló úton indulnék el. Papíron vagy papír nélkül, velem vagy nélkülem, számomra a Krónika örök marad. Még akkor is, ha a nyomdafesték illata egyetlen tollvonással elillan, a huszonhárom esztendővel ezelőtt meggyújtott gyertya egyre halványabban pislákol, a papíralapú napilapunk történelemmé válik, a nagybetűs Olvasó leghűségesebb fajtája becsapva érzi magát, a kezdőcsapatból meg kettőnk közül – akár egy kiszavazós valóságshow-ban – már csak egy folytat(hat)ja.
Pattanásig feszült a helyzet a nyugat-, és a kelet-európai gazdák körében. A területalapú agrártámogatások lefaragása, a tehéntartás korlátozása és a vámmentes dél-amerikai mezőgazdasági termékek behozatala miatt több tízezer gazda tüntetne.
Úgy érzem, nemcsak Kárpátalján, hanem a másutt élő magyarok körében is szent kötelesség megemlékezni az 1944 novemberében történtekről, aminek következtében a kárpátaljai magyarság nemzetiségi hovatartozása okán ártatlan áldozata lett az elnyomásnak.
A kisgyerek nehezen dolgozza fel, hogy a Mikulás igazából nem létezik – nagyjából ugyanilyen küzdelmes folyamat Románia számára elfogadni Koszovó, vagy akár önmaga része, Székelyföld létezését is.
Görgetünk, bámuljuk képernyőinken hírfolyamok végtelenített, soha el nem fogyó szalagjait. Ha netán szokatlanabb időjárási mozzanat történik odakint, legtöbbször nem is az ablakon kitekintve vesszük észre.
Reméljük, az RMDSZ vezetői vannak annyira úriemberek, hogy legalább egy csokor virágot és egy doboz bonbont küldenek majd Elena Lasconinak, köszönetképpen azért, hogy a pártja kitűnő kampánytémát biztosított számukra a választások előtti hetekben.
Bár a közelgő parlamenti és államfőválasztás kampányának zaja eltereli a figyelmet számos lényeges elemről, a választópolgároknak ajánlott azzal a tudattal készülniük a novemberi-decemberi szavazásra, hogy jövőre nehéz idők köszöntenek be Romániában.
Donald Trump győzelme nyomán nem oldódnak meg a világ gondjai egy csapásra, sőt gazdasági tervei miatt Európa is aggódhat, de esély nyílhat a háborús konfliktusok lezárására, magyar szempontból pedig gyökeres változás várható a jó irányba.
A körülmények úgy hozták, hogy a világ nagyon sok országában rendeztek választásokat ebben az évben.
Ha a kétségbeesett vagdalkozással ötvözött szánalmas vergődés olimpiai sportág lenne, a román Nemzeti Liberális Párt (PNL) Nicolae Ciucă elnökkel az élen komoly éremesélyekkel indulhatna.
Igencsak elrugaszkodik a valóság talajától, aki az EU-csatlakozásról szóló moldovai népszavazás eredményét úgy magyarázza, hogy azzal az ország végleg demonstrálta elköteleződését a nyugati integráció mellett, jókora csapást mérve ezzel a Putyin-rezsimre.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!