Fotó: Jakab Mónika
BÚCSÚ A NAPILAPTÓL – Gyertyagyújtással kezdődött a történet, legalábbis számomra.
2022. december 31., 21:042022. december 31., 21:04
Már jócskán beletapostunk 1999 ólomszürke, ködös őszébe, amikor az új országos napilap megjelenésével kigyúlt a remény lángja; anyaországi befektetőinkkel, mentorainkkal és olvasóinkkal együtt álmodtuk és hittük, hogy a rendszerváltás utáni erdélyi magyar média más is lehet, mint az addig ismert, részben átgyúrt, részben a múltból átörökített sajtó.
Pontosabban huszonhárom év és két hónap, hivatalosan ugyanis ennyit élt a papíralapú Krónika. Ennyi ideig érezhettem magam annak az egyik kis, de mégiscsak fontos fogaskeréknek, amely része lehetett egy igencsak olajozottan működő, szakmailag jól képzett újságíró csapat alkotta gépezetnek.
Nem hivatalosan már jóval az október 30-i öröm- és reményteli rajt előtt azon szerencsés helyzetben találtam magam, hogy az ötletgazdák és az erdélyi kortárs irodalom- és sajtóvilágának nagyjait átölelő csoportosulás árnyékában, többedmagammal ott bábáskodhattam az 1989-et követő, szabadnak kikiáltott korszak legnagyobb médiavállalkozása pályára állításán. A történelemnek egy apró kis töredéke, emberi léptékben viszont huszonhárom esztendő – bárhogyan is nézzük, nem kevés: egy új nemzedék felnövésének és megérésének időszaka. Ha jól számolom, mindössze ketten maradtunk az egykori igencsak népes „kezdőcsapatból”…
Bő két évtized után is megelevenednek előttem a magatehetetlen Nyárádselye idős lakói, akiknek a palás földdel együtt életük munkája, az otthonuk is elindult a lejtőn, lelki szemeim előtt jelenik meg az idősödő (román) férfi, akinek a marosvásárhelyi szívkórház csodadoktorai új „motort” ültettek be, és ezzel együtt új életet adtak, felidézem a fiatal (magyar) donor gyászoló, ám jótettükért a lelkük mélyén mégiscsak megnyugvást érző nyomáti szüleit. Szinte látom és hallom a szánalomra méltó székelysárdi újgazdag gázolót, akinek gondatlansága nemcsak egy fiatalt küldött a túlvilágra, de az ő életét is megpecsételte.
Találkozhattam és beszélgethettem világhírű, ám szerénykedő tudósokkal és mellüket fél téglával döngető, azonban egyetlen értelmes mondatot is nehezen megfogalmazó politikusokkal, mára megkoronázott trónörökös herceggel és hajléktalanszállón tengődő valamikori élsportolóval, rivaldafényben úszkáló művészekkel és ismeretlen, de társadalmunk számára rendkívül hasznos és fontos kisemberekkel.
Fotó: Krónika/Archív
Felkereshettem a nyugati magyar diaszpórát, és meglátogathattam az itthoni szórvány már csak omladozó templomtornyokba kapaszkodó maradék magyarjait, a műtőorvos mellől nézhettem végig országos premierként végzett operációt, és a helyszínen élhettem át, amint kedvenceink Európa élére röpítik a piros-fehér-zöld színeket. Megmászhattam szakmai csúcsokat, és sodródhattam lépésnyi távolságra a szakadék szélétől. Szinte mindvégig voltam a sors és a kollégák által átölelt munkatárs, és nagy ritkán magamra hagyott bűnbak.
Kisebbségi létünk lelki ápolásában, az igazságkeresésben, a rossz elleni küzdelemben, az élménynyújtásban. Ha újrakezdhetném, kétségtelenül ugyanezen a göröngyös, de mégiscsak csodálatos kilátást kínáló úton indulnék el. Papíron vagy papír nélkül, velem vagy nélkülem, számomra a Krónika örök marad. Még akkor is, ha a nyomdafesték illata egyetlen tollvonással elillan, a huszonhárom esztendővel ezelőtt meggyújtott gyertya egyre halványabban pislákol, a papíralapú napilapunk történelemmé válik, a nagybetűs Olvasó leghűségesebb fajtája becsapva érzi magát, a kezdőcsapatból meg kettőnk közül – akár egy kiszavazós valóságshow-ban – már csak egy folytat(hat)ja.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
A Donald Trump elnökválasztási győzelme nyomán átalakulóban levő világrend kapcsán sokan érezhetik úgy, hogy kicsúszik a lábuk alól a talaj – de kevés ország érezheti annyira intenzíven, mint Románia.
Igencsak magasra emelték a bukaresti kormánykoalíció politikusai – Kelemen Hunorral az élen – a tétet a májusban esedékes megismételt elnökválasztás kapcsán. Talán egy kicsit túl magasra is.
A harmincöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi események nagyon mélyen sokunk emlékezetébe vésődtek. Nekem mindenekelőtt az RMDSZ-székház ostroma jut eszembe a fekete márciusról.
Elöljáróban szögezzük le: örvendetes, hogy a szélsőjobboldali, magyargyűlölő szervezeteket és politikusokat éltető, összeesküvéselmélet-hívő Călin Georgescu nem lehet Románia elnöke. Eltiltása azonban magyar szempontból is veszélyes precedens lehet.
Elképedve olvassák a gépkocsivezetők a rendőrség büntetésözönéről szóló híreket, amelyek sokak számára úgy hatnak, mintha a közlekedésrendészet elszabadult hajóágyúként rontana a békés autósokra.
Elon Musk Romániát érintő posztolgatásai legalább egy percre gondolkodóba ejthetik az új amerikai politikai szuperhősöknek szurkoló erdélyi magyarokat is: tényleg ez az a sztori, aminek a végén mi is tapsolni fogunk ebben a nagyhatalmi Monopolyban?
Mi tagadás, egyik félnek sem válik dicsőségére az Ovális Irodában lezajlott vita – ám jó tanulság Zelenszkij és mindenki más számára, hogy aki kitartóan, teljes testsúlyát bevetve rázza a pofonfát, azt előbb-utóbb a feje búbjáig beborítja a termése.
Engedik-e indulni a bukaresti hatóságok Călin Georgescut a májusi államfőválasztáson? Kétségtelenül ez a kérdés foglalkoztatja jó ideje a romániai választóknak a közélet iránt érdeklődő részét, de persze magukat a politikai élet szereplőit is.
Baross Gábor egykori magyar közlekedési tárcavezető, a „vasminiszter” mintájára Sebastian Burduja román energiaügyi miniszter megkaphatná a gázminiszter jelzőt – annyi megjegyzéssel, hogy igazából a nagyon gáz miniszter epitheton ornans illene rá.
A bűnüldöző szervek zéró toleranciát hirdettek az adócsalás ellen, ez tűnik ki a rendőrségi vizsgálatok ugrásszerű növekedéséből. Közben az adóhatóság is vadászik az adócsalókra.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!