A liberálisok ugyanis Cîţu és legfőbb mentoruk, Klaus Iohannis államfő irányításával eljutottak ugyanoda, ahol a tavalyi parlamenti választások idején voltak: vert seregként kell összehozniuk egy olyan kormánykoalíciót, amelyben az előzetes várakozásokhoz képest még akkor is jóval kisebb lesz a befolyásuk, ha ők adják a miniszterelnököt.

A második helyen zárt parlamenti választáshoz képest most annyi a különbség, hogy a liberálisok támogatottsága is jóval kisebb, de legalább a pártszakadás szélére is eljutottak, így nem csupán a potenciális koalíciós partnerekkel kell alkudozniuk, hanem a leváltott pártelnök, Ludovic Orban vezette – egyelőre – belső ellenzékkel is.

A jelenlegi mérleg az, hogy a Cîţu-kormány megbuktatása óta sikerült elvesztegetni egy hónapot az agyatlan taktikázásokra, amelyek azonban most mind visszaütnek a liberálisokra. A Cioloş-féle, eleve esélytelen kormányalakítási kísérlettel a kormányból kilépő, majd annak megbuktatásában is közreműködő USR-t akarták megleckéztetni, majd azt hitték, képesek olyan, visszautasíthatatlan ajánlatot tenni a rutinos, ráadásul a legnagyobb parlamenti frakcióval rendelkező PSD-nek, amely nyomán az külső támogatást biztosít a kisebbségi PNL-RMDSZ-kormány számára. Ezzel csak annyit értek el, hogy felhergelték az USR-t a vele folytatandó kényszerű koalíciós tárgyalások előtt, a PSD pedig felmérte az erőviszonyokat, és örömmel konstatálta, hogy a PNL teljesen kiszolgáltatott helyzetben van – így most oda jutottunk, hogy már nem a hagymázas képzelgés, hanem a teljesen reális forgatókönyv kategóriába tartozik egy PNL-PSD-kormánykoalíció, esetleg RMDSZ-es részvétellel. Vagyis a PNL egyelőre azt könyvelheti el eredményként, hogy sikerült egy belső rivális csoportot megerősítenie, amellyel az a paradox helyzet állt elő, hogy Orban szinte ugyanúgy megkerülhetetlen, mintha még mindig pártelnök lenne, valamint azt, hogy a PSD tűnjön a válsághelyzet megoldására alkalmas, higgadt erőnek.

A kormányalakítással kínlódó liberálisok most két rossz közül választhatnak. A kisebbiknek még mindig az USR-rel és az RMDSZ-szel közös koalíció újraélesztése tűnhet, de ebben sem lenne sok köszönet. Egyrészt mert azt már láttuk, mire képesek együtt kormányon az ugyanazon tábor szavazataiért küzdő pártok, másrészt az USR immár meggyőződött róla, hogy mire képes a PNL-RMDSZ tandem nélküle, így alaposan megkérheti a kormányba való visszatérés árát.

Arról nem is beszélve, hogy az eredeti koalíció helyreállítását szorgalmazó Orban-szárnynak is juttatni kell valamilyen pozíciókat, nélküle ugyanis csak szűkösen lenne meg a kormánytöbbség – ha egyáltalán meglenne. A PSD-vel ugyan stabilabb lenne a kormánytöbbség, de ebben a felállásban már nem a PNL lenne a legtöbb képviselővel és szenátorral rendelkező párt, így aztán úgyis a nagyobb frakcióval rendelkező szociáldemokraták diktálnák a tempót, ha a kormányfőt a liberálisok adnák. Az RMDSZ szempontjából persze az USR-rel kötendő frigy lenne jobb, hiszen egy ilyen felállásban nagyobb lenne a súlya, míg a PNL-PSD-összeborulás esetén legfeljebb kisebbségi bokréta lehetne a nagykoalíció kalapján.

Az ország számára azonban szinte teljesen mindegy lenne, hogy milyen összetételű a koalíció, mivel a politikusok az összes pártban hasonlóan gondolkodnak. A kormány így az eddigi tapasztalatok alapján ideig-óráig így is, úgy is eldöcögne.

Aztán előbb-utóbb úgyis befutna a menetrend szerinti válság, amely előbb megroppantja, majd szétrobbantja a koalíciót.