2011. december 28., 09:592011. december 28., 09:59
Villámkérdések keretében egy 19. századi magyar író nevét kellene mondani, s mivel abban a században már jó sok ilyen „csodabogár” akadt, könnyítésként a műsorvezető megemlíti, hogy a Csongor és Tünde írója. A válasz néma csend. Újabb könnyítés: nevében egy katonai rang szerepel. Bár tudtommal a vörös az egy szín, a mart pedig a lejtős part szinonimája, de hát ez sem segít, szabad lesz a gazda, s egy kicsit ejnye-bejnye hangsúllyal a játékmester megadja a „helyes” választ: Csokonai Vitéz Mihály.
És erre mindössze egyvalaki, az is csak félszájjal jegyzi meg: a Csongor és Tündét nem Csokonai írta. Az pedig, hogy 1805 elején elhalálozott, így a legjobb indulattal sem nevezhető 19. századi írónak, a fentiek mellett még habnak sem mondható a nagy nemzeti kultúrahiány tortáján! De ilyen kis „semmiségeken” igazán nem fognak rágódni a bősz honszerelmesek: nagyvonalúan tovasiklanak, némi elégtételül eggyel többször rikkantva világgá patriotizmusukat, majd egyetlen taktusból felismerve valamiféle nótát, dalra fakadnak és boldogan végig is énekelik. Ez igen, ezt nevezem a nemzeti kultúra ismeretének! És milyen szép ama régi sláger! Biztos volt, aki meg is könnyezte. Nekem viszont inkább üvölteni lett volna kedvem. Mert ismétlem: ha karvalytőke, ha zugműsor, ha nincs lobogózás, lengetés, szeretetnyilvánítás...
De ahol lassan már a kötőszavak is vitézkötésesek lesznek, ahol a nemzeti jelző nélkül tilos bármilyen mondatbemenet, s ahol két cintányér összeütése elképzelhetetlen legalább a Szózat eléneklése nélkül, ott éppen ennek az ódának a szerzőjét nyilvánosan megcsúfolni, afféle elhanyagolható mennyiségnek tekinteni költőtársával, a magyar irodalom egyik legnagyobb stílusművészével együtt – az megbocsáthatatlan.
Az elkövetkező napokban pedig – nem esti szórakoztatásként, hanem a nemzetért való fáradozás vérverejtékezése közepette és nem holmi 19. századi avatag patrióták, hanem a jelenkor hazafias óriásai az oktatásról, nevelésről, a jövő nemzedékei iránt érzett mélységes felelősségtudat magaslatairól értekezzenek – az egyszerűen gyalázat. Amit egy másik 19. századi poéta, név szerint Petőfi Sándor szerint ideje volna sürgősen lemosni.
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.
Maximális fokozatra kapcsolt a romániai államfőválasztás kampánya.
Valljuk be: igazából inkább akkor lepődtünk volna meg, ha a román hatóságok a múlt heti kolozsvári incidens nyomán készségesen beismerik, hogy egy román férfi annak nemzetisége miatt bántalmazott egy magyar fiatalt.
A Magyar értelmező kéziszótár a címben szereplő szösszenet fogalmát így határozza meg: „nagyon rövid vázlat, töredékszerű írói mű”.
Persze sejthető volt, hogy kutya nehéz lesz Ukrajnában nem hogy békét, de akár csak fegyverszünetet teremteni – de csak most látszik igazán, mennyire az. Főleg úgy, hogy Európa gyökeresen más módon szeretné elérni, mint Donald Trump.