Az Európa különböző szegleteiben dolgozó erdélyi magyaroknak és románoknak megmaradt az a szokása, hogy legalább esküvőjüket tartsák meg szülőföldjükön. Olyan áron is, hogy a szintén külföldön élő násznép jó része repülővel vagy személygépkocsival érkezik ,,haza” több ezer kilométeres távolságból erdélyi településekre, ahol az immár családi kisebbségben maradt itthoniakkal együtt közösen ülik meg a jeles eseményt. Ezek azok a ritkuló találkozók, amelyek még összetartják a közösségi oldalak lájkjaiba menekülő családi közösségeket.

Az itthon éldegélő szülők sokszor csak találgatni tudják, hogy hol lehet a furcsa nevű spanyol, angol, francia vagy német tartomány, ahol csemetéjük új életet kezdett az erdélyinél nagyobb kereset és boldogság reményében.

Egy időben arra gondoltam, hogy sok, Nyugat-Európában dolgozó ismerős és rokon pénzzel és tapasztalatokkal felvértezve hazatér, hogy idehaza próbáljon még fiatal éveiben szerencsét, itt írassa iskolába gyerekét, itt teremtsen jövőt családjának.

Nagy általánosságban nehéz megítélni, hogy az évekkel korábban külföldi munkavállalásra elszegődött hazánkfiai közül hányan térhettek haza szülőföldjükre, a rokoni kapcsolatainkra alapozó empirikus megfigyelésekből azonban kiderül, hogy ez a számarány elenyésző lehet.

Tapasztalataim szerint az a fajta fogadkozás a jellemző, hogy a fiatal párok addig akarnak külföldön dolgozni, amíg a gyerekek iskolás korba nőnek. A gyökeres váltás azonban rendszerint ekkor sem jön el, mert a biztosabbnak és kiszámíthatóbbnak tűnő nyugat-európai életvitelt nem akarják egyik napról a másikra romániaira váltani. A gyerek ottani iskolába kerül, németül, spanyolul, franciául vagy angolul beszél, miközben a szülő fogadkozik, hogy ez csupán pár év, aztán valóban hazatérnek. Különben is a gyerekkel otthon magyarul beszélnek.

Sajnos, ez a pár esztendő is elszáll, és az itthon maradt szülők, nagyszülők, illetve a rokonság megütközve tapasztalja, hogy a lassan serdülőkorba érő gyerek jó esetben csak töri az anyanyelvét, mert a reggeltől estig dolgozó szülők jóval kevesebbet tudnak foglalkozni vele, mint az iskola, vagy a baráti kör.

Ezzel a kocka el van vetve: tíz-húsz év külföldi munkavállalás után már nem csak a gyerekek, hanem a szüleik számára is elszakadnak az itthoni szálak, az újrakezdés lehetősége. Aki mégis hazatér, nem azt találja, amit vár, ezért rendszerint visszafordul fogadott hazájába.

Az idősödő szülőkért és az itthoni ízekért hazajáró erdélyiekkel beszélgetve egyértelmű a honvágy, ezt az érzést azonban felülírja mindaz, ami megítélésük szerint pozitív értelemben elválasztja őket szülőföldjüktől. Idehaza legtöbben a balkáni körülményeket, az alacsony fizetést és a rendezetlen környezetet kifogásolják, miközben elismerik, hogy a sok ezer eurós nyugat-európai fizetés legtöbbjük számára elérhetetlen vágyálom maradt. Ezzel együtt jobban boldogulnak, és jobban érzik magukat, mint idehaza, nem akarnak tehát hazatérni.

Pedig többen házat vásároltak Erdélyben abban a reményben, hogyha nem is most, de nyugdíjas éveikre hazatérnek. Vajon? Milyen környezet, baráti kör fogadja őket majd idehaza, ahol sem a szülők, sem a nagyszülők nem lesznek már, csak fiatalkori emlékeket hordozó épületek és utcák?

Amikor az egykori szászok lakta erdélyi településeken járok, és Németországból buszos kirándulásra ,,hazatérő”, idős korú, tanácstalan embereket látok – akik szomorú tekintettel róják a gyerekkoruk világát idéző utcákat – rossz érzéssel gondolok arra: ez a forgatókönyv megismétlődik majd velünk, erdélyi magyarokkal is? Közösségként is jóval többet kéne tenni azért, hogy nem csak az elmenők, hanem az útra készülők is itthon maradjanak.