Ezúttal Áder János magyar köztársasági elnök Kijevben elhangzott beszéde jelentette a gyutacsot a Nemzeti Liberális Párt (PNL) – apai ágon magyar származású – elnöke, Ludovic Orban és a legnagyobb ellenzéki párt vezetője, a szociáldemokrata Marcel Ciolacu számára. Mindketten felháborodásuknak adtak hangot, miszerint az ukránoknak a Krím-félsziget elvesztése okozta fájdalma nem hasonlítható össze a magyarság trianoni fájdalmával. A román politikusok szerint ugyanis Erdély Romániához történő csatolása román népakarat volt, amelyet az 1918. december elsejei gyulafehérvári nagygyűlés szentesített.

Ha már a román politikusokat annyira zavarja a párhuzam, érdemes szóba hozni azt a történetet is, amelyre a Krím elcsatolását követően került sor: Oroszország helyi népszavazást rendezett az ukrán tartomány sorsáról, a voksolók elsöprő többsége az elszakadás mellett döntött. Moszkva mintegy szépíteni akarta tettét, ezért volt szüksége a népszavazásra.

Mindezt azért emlegetem fel, mert a gyerekeknek szóló tündérmesék kategóriájába tartozik a román történészek 20. századi történetírásának az a passzusa is, amely szerint a Gyulafehérvári Határozat döntötte el Erdély Romániához történő csatolását. Gondoljunk bele ebbe a mesterségesen kitalált történetbe, amellyel immár száz éve a román és a magyar gyerekek tudatát fertőzik az iskolákban. A történelem során ugyanis egy puszta nagygyűléssel soha nem lehetett határokat megváltoztatni, ha a szándék mögött nem volt kőkemény nagyhatalmi akarat. Ahogyan ez Románia esetében adott volt az Osztrák–Magyar Monarchiát felszámolni akaró nagyhatalmi döntések fényében.

Ha nagygyűlésekkel határokat lehetne megváltoztatni – ahogyan azt a román politika állítja –, Nagy-Románia meg sem alakulhatott volna. Az 1918. december elsejei úgynevezett gyulafehérvári nemzetgyűlés mintájára három héttel később Erdély magyarsága Kolozsváron gyűlt össze egyöntetű akarattal, hogy a világ tudomására hozza: Erdély a Magyar Királyság szerves része akar maradni, és az erdélyi magyarság semmi szín alatt nem szeretne idegen hatalmak alá kerülni. A román és magyar nagygyűlések között az volt a különbség, hogy a nagyhatalmak által pártolt országcsonkítást a román fél egyféle körítésként a gyulafehérvári nagygyűléssel igyekezett megtámogatni, az erdélyi magyarok kérésére pedig fittyet hányt az európai nagypolitika.

Ha az egységes román népakaratot megtestesítő gyulafehérvári nagygyűlésnek akkora erőt tulajdonítanánk, ahogyan azt a hivatalos propaganda állítja, ennek mintájára az erdélyi magyarság rég területi és személyi elvű, kulturális autonómiával rendelkezne, annyiszor kértük nagygyűlések keretében közösségi jogainkat. Követeléseink mégis süket fülekre találtak.

A román politikusok valójában el akarják vitatni a magyarságnak azt a jogát is, hogy meggyőződése szerint dolgozza fel történelmét, és veszteségeire méltósággal emlékezzen. A román hatalmi törekvésben ezzel egy lapra kerül Antonescu marsall, Nicolae Ceaușescu, illetve rendszerváltás utáni követőik, közöttük Ludovic Orban PNL-elnök is. Akinek semmi sem drága, ha hatalmát akarja megtartani. A Nemzeti Liberális Párt vezetőjének iszapbirkózása jól mutatja, hogy az alma nem esik messze a fájától. A székelyföldi magyarokat megfigyelő szekus apa árnyékában szocializálódott politikus reflexeiből minduntalan visszaköszön a magyarellenesség. Egy olyan párt vezetőjeként, amelyik erdélyi magyar politikusokkal kormányoz Bukarestben.

Szerencsére ma már vannak józanul gondolkodó román politikusok is, akik egy szomszédos és szövetségesnek tartott ország államfőjének a nyilatkozatait a maguk helyén kezelik, és nem használják fel kampánycélokra. Ludovic Orban ezzel szemben nem csak a saját pártjában, hanem a magyarság felé is kiviselte magát. Olyan emberként, aki magyar származását megtagadva a románoknál is románabb szeretne lenni.