Milyen föderáció?

 A felvetés megfontolandó, hiszen egyértelmű: a gazdasági válság szorításában, a feljövőben levő hatalmas országokkal – Kínával, Brazíliával, sőt Oroszországgal is – a kisebb területű európai államok csakis szorosabb összefogással vehetik föl a versenyt.

A szorosabb együttműködés alapjai elvileg megvannak, hiszen az EU létező entitás, amelyen belül a tagok egy része közös fizetőeszközt használ, és mindegyik tagállam magáénak vallja az EU alapját képező demokratikus értékeket, a jogállamiság alapelveit. A baj csak az, hogy a legutolsó tényező legfeljebb papíron valósul meg.

Akad ugyanis olyan uniós tagállam, amely szabályos hadjáratot folytat állampolgárainak egy csoportja ellen. Szlovákiáról van szó, amely a könnyített honosításról szóló magyar törvényre válaszul olyan jogszabályt alkotott, amely alapján megfosztható szlovák állampolgárságától a más ország állampolgárságát megszerző személy. Emellett – „bűntársával,” Csehországgal egyetemben – továbbra is szentnek és sérthetetlennek tekinti az 1945-ös, a magyar és német közösséget kollektív bűnössé nyilvánító Beneš-dekrétumokat.

Mindez jelzi, hogy az uniós csatlakozás nem hozta el a várt eredményeket a kisebbségvédelem terén. Igaz ugyan, hogy a közlekedés, és ezzel a magyar nemzetrészek közötti kapcsolattartás könnyebbé vált, de a jogfosztások továbbra sem szűnnek meg.

Márpedig nehéz szorosabb föderációt kérni olyan országok, nemzetek között, amelyek egyike-másika kollektív büntetéssel sújtja egy másik nemzethez tartozó polgárait. Ameddig a kisebbségi ügyek uniós szintű rendezésétől a saját kisebbségeik önrendelkezési törekvései miatt ódzkodó nyugat-európai EU-tagok az egyenlő jogok biztosításának hangoztatásán túl nem hajlandóak konkrét, számon kérhető és szankciókat is tartalmazó uniós szabályrendszert kidolgozását elfogadni, addig a szorosabb föderáció sem valósulhat meg teljes mértékben. Hiszen a szőnyeg alá söpört konfliktusok tovább izzanak, és politikailag is gyengítik a gazdaságilag amúgy is sebezhető szövetséget.