Mennyire esélyes a magyar–román közeledés?

Mint ismeretes, a magyar kormányfő Tusványosra érkezve tett bukaresti kitérőt, hogy amolyan ismerkedő találkozót folytasson Bolojannal. Ugyanakkor a Tusványos előtti kormányfői találkozó immár hagyományosnak nevezhető, hiszen korábban Marcel Ciolacuval is tárgyalt már Orbán Viktor, mielőtt tovább utazott volna a rendezvényre. Ez több szempontból is örvendetes – egyrészt azért, mert újabb alkalmat jelent a kötetlenebb felső szintű magyar–román párbeszédre, másrészt kihúzza a román bírálatok méregfogát.

Bukaresti politikusok és médiamunkások ugyanis korábban gyakran felrótták: magyar kormányzati illetékesek úgy látogatnak Erdélybe, hogy előtte nem „köszönnek be” román kollégáiknak, ahogy az általában a diplomáciai protokoll szerint történni szokott.

A mintegy kétórás találkozót kommentálva aztán a magyar kormányfő immár a tusványosi pulpituson a diplomácián túlmutató, már-már „baráti” gesztust tanúsítva úgy méltatta a frissen megismert új román kollégát, hogy bihariként, volt nagyváradi polgármesterként velünk azonos kulturális háttérrel rendelkezik – vagyis nem a Dâmbovița-parti, balkáni mentalitást képviseli, hanem a nyugati kultúrkörben gyökerező, annak részét képező közép-európait.

Egyúttal hazafinak nevezte Bolojant, és úgy vélte: a román miniszterelnök olyan személyiség, akinek sikerülhet megbirkózni a szinte példátlanul rossz román költségvetési helyzettel. Ennek kapcsán megjegyezhető: tény, hogy Bolojan egészen más minőséget és stílust képvisel az eddigi román kormányfők elsöprő többségéhez képest.

még akkor is, ha a bulvárorientált, illetve a magyar–román viszonyban mindig a konfliktust kereső – ha pedig az nincs, gerjeszteni próbáló – román sajtó inkább azon rugózott, hogy a magyar miniszterelnök nem tekinti Erdélyt „román földnek”. Ezzel arra a bejegyzésre utaltak, amelyben Magyar Péter Tisza-vezér vállalhatatlan, Nagyváradot román földként emlegető kijelentésére reagált.

Mindez illeszkedik az EU-fősodorral szemben álló, az unió jövője kapcsán attól eltérő koncepciót képviselő magyar kormány azon politikájába, amely a körülményekhez képest és a lehetőségekhez mérten igyekszik szövetségeseket találni a térségben, elsősorban a szomszédos országok között. Szerbia és Szlovákia esetében ez – bizonyos ellentéteket háttérbe szorítva, más nézeteltéréseket rendezve és a történelmi sérelmeken túllépni igyekezve – bizonyos mértékig sikerült, és a jelek szerint hasonló szándékok mutatkoznak Románia kapcsán is.

Ugyanakkor bizonyos ügyekben, amikor az unió központi szerveinek döntései túl sok romániai polgárnak okoznak érdeksérelmet, kész a regionális együttműködésre és a közös fellépésre – lásd az ukrajnai mezőgazdasági termékek EU-ba való beengedésével szembeni közös kiállást. Vagyis bizonyos ügyekben az ideológiai hátterű nézetkülönbségek ellenére is lehetséges a pragmatikus együttműködés – akár az EU központosító törekvéseivel szemben is, ha azok túl nagy mértékben csorbítanák a tagállamok jogait, perifériára szorítva a kisebb országokat.

Ezen elv mentén irányította tizenkét éven át Nagyváradot és négy éven át Bihar megyét, a fejlesztési politikában mindig a haszonelvű hozzáállás jellemezte. Kezdve attól, hogy a kiadások lefaragása érdekében lecsökkentette az intézmények állományát az általa indokoltnak tartott szintre egészen addig, hogy a városfejlesztést, az infrastruktúrát, a közlekedést érintő kérdésekben is mindig a praktikumot tekintette elsődlegesnek, ami miatt érték is bírálatok, hogy háttérbe szorítja a kultúrát az út- és csatornafelújításokkal szemben.

De a pragmatizmus jele az is, hogy – látván, miszerint a város, illetve az ország anyagi lehetőségei végesek, az uniós pénzek viszont garmadában állnak, csak jó pályázatokat kell kidolgozni az elnyerésükre – egyik fő prioritása egy olyan ütős pályázatíró-csapat összegründolása volt, amely szakmányban „szállította” az eurótízmilliókat a különböző projektekre. És szintén a pragmatizmusát jelzi, hogy a koronavírus-világjárvány idején, amikor az egészségügyi intézményekben nem volt elegendő védőfelszerelés, az ideológiai-politikai vitákon felülemelkedve a magyar kormány példája nyomán önkormányzati hatáskörben Kínából hozatott több légi szállítmánynyi védőeszközt a város egészségügyi intézményei számára.

Ilyen például a magyar kormány által az elszakított területek támogatására kitalált gazdaságfejlesztési program, amelyet Erdélyben már sikerült elindítani. A partiumi rajtot azonban a román állam akadékoskodása – alaptalanul azzal vádaskodott, hogy a program nemzetiségi alapon diszkriminál, miközben egyértelmű, hogy csak a magyar állami támogatás erdélyi jelenléte idegesítette – eddig késleltette. Nemrég azonban különösebb csinnadratta nélkül elindulhatott – bár az ügy háttere nem ismert, még az sem kizárható, hogy a román költségvetés súlyos helyzete, a rekordméretű, lefaragásra váró hiány miatt vált lehetővé, hiszen a Romániába érkező támogatások az itt működő cégek működését segítik, amelyek a román államkasszába fizetik az adókat és illetékeket.

(Ha gonoszak akarnánk lenni, azt is mondhatnánk: Romániában akkora a baj, hogy még a magyar támogatást is elnézik, csak csurranjon-cseppenjen valami az államkasszába).

Ennek nyomán Nagyváradon a román hazafisága abban mutatkozott meg, hogy a belváros felújítása során olyan román személyek szobrait „csempészte” központi helyszínekre, akik jelentős szerepet játszottak Erdély elszakításában, illetve román zászlókkal dekoráltatta ki a főtéri lámpaoszlopokat, ellensúlyozandó a magyar szecesszió jegyében emelt épületeket.

Az is a rovására írandó, hogy mindent megtett már visszaszolgáltatott magyar ingatlanok peres úton való újraállamosítása érdekében. Vagyis az őshonos magyar közösség jogos önrendelkezési követeléseinek teljesítését nem feltétlenül az általa vezetett kormánytól kell várni, bár ki tudja, ha valamiért hasznosnak látja, akár még itt is tehet engedményeket.

Mindazonáltal fontos fékező tényező, hogy Romániában az alkotmány értelmében nem a miniszterelnök, hanem az államfő hatásköre a külpolitikai prioritások meghatározása és azok képviselete, illetve, hogy a sajátos politikai rendszerből fakadóan a kormányok legendásan instabilak, a miniszterelnökök amolyan fogyóeszköznek számítanak.

Már csak azért sem, mert Románia ugyan fekvésénél fogva a NATO keleti határországaként geopolitikai szempontból fontosabbnak számít az Oroszországgal szembeni konfliktusban, mint Magyarország, és Bukarest Washingtont tekinti az első számú partnerének, azonban módosulhatnak a prioritások, ha a brüsszeli fősodor részét képező kormányokat amúgy sem különösebben szívelő Trump-adminisztráció alatt valamelyest módosul a doktrína, és kivonják a Romániában állomásozó amerikai csapatok egy részét, mivel kevésbé tartják fontosnak és kifizetődőnek, hogy amerikai katonák védjék az európai szövetségeseket.

Ugyanakkor a hosszabb távú jó viszony érdekében Nicușor Dan államfővel is szükséges a jó kapcsolat kialakítása. Kérdés, mennyire valós ennek az esélye a magyar kormányfő és a román államfő közötti ideológiai különbségek miatt.

Ugyanakkor a jelenlegi geopolitikai környezetben nagyon fontos lenne, hogy az ideológiai szemellenzőt és az alaptalan gyanakvást minden szinten felváltsa a józan pragmatizmus.